Századok – 1967

Korreferátumok - Sinkovics István: A történettudomány és a népszerűsítés 1180

A TÖRTÉNETTUDOMÁNY ÉS A NÉPSZERŰSÍTÉS 1181 hogy a könyvsorozatra a Társulat csak javaslatot tehet, a megvalósítás a kormányzat feladata. A vita során az is kiderült, hogy a tervezett könyveket nem a műveit közönségnek szánták, hanem kifejezetten a népnek, és ezért emelték ki, hogy a nép ízléséhez kell igazodni. Komoly helyet foglalt el a kongresszus programjában a történettanítás kérdése, amelyet behatóan vizsgáltak meg az alsó foktól az egyetemig. Márki Sándor a középiskolai, Marczali Henrik pedig az egyetemi történetoktatással foglalkozott, és javaslataik, amelyek olykor komoly vitákat váltottak ki, jórészt még ma is megfontolást érdemelnek. Ilyen javaslat pl., hogy a középiskolában az egyetemes történet súlyát növelni kell, ifjúsági könyvtárakat, múzeumokat kell felállítani, iskolai atlaszokat, történelmi képeskönyveket, fali táblákat kell készíteni. Az egyetemi történészképzés keretében egyrészt összefoglaló előadásokat akartak, amelyek Magyarország történetét napjainkig tekintik át, másrészt viszont egy-egy korszak elmélyült tárgyalását a kútfők alapján elemző előadásokban kívánták adni. Az egyetemes történeti előadásoktól is megkövetelték a források és a történeti irodalom bemutatását. Figyelmet érdemel az az irányelv, hogy minden személy, esemény tárgyalásában azt kell alapul venni, milyen helyük van az emberiség egész fejlődésében. Két külön intézet terve is felvetődött. Az egyik az egyetemen a történettudomány módszerét tanítsa, a másik az egyetem elvégzése után nyújtson támogatást a kutatómunkába fogó fiataloknak. Szélesíteni akarták a történeti műveltséggel bírók körét. Az egyetemes történet ismeretére nemcsak a leendő történettanároknak, de a jogászoknak, a politikusoknak és a teológusoknak is szükségük van. A magyar törtértet tanítását pedig a műegyetemen is be kell vezetni. 2. A két világháború közötti korszak. A Társulatnak komoly érdemei voltak a forráskiadványok terén, viszont népszerűsítő tevékenysége eléggé háttérbe szorult. A havonként rendszeresen tartott felolvasó üléseken általában 40—50-en jelentek meg, és csak akkor növekedett meg ez a szám, hogyha olyan témáról volt szó, amely szélesebb körök, főleg a középiskolai tanárság érdeklődésére számíthatott, vagy az előadó személye vonzott nagyobb hallgatóságot. A Társulat vezetőségét nem egyszer foglalkoztatta az a kérdés, hogyan lehetne kapcsolatot teremteni a Társulat és az értelmiség között. Ennek érdekében történtek is kezdeményezések, de általában nem sok sikerrel. így pl. felújították a vándorgyűléseket, amelyek a Társulat működésének első szakaszában voltak eredményesek. Akkor azonban elsősorban a vidéki! levéltárak forrásanyagának feltárása állott a középpontban. Volt úgy, hogy a résztvevők kötelezettséget vállaltak a kutatómunkára. A felújított vándorgyűlések a vidéki városokban, főleg az értelmiségi körök érdeklődésére számítottak. Minthogy azonban ilyen ülésekre csak nagy ritkán került sor, mélyebb hatást nem tudtak gyakorolni. A népszerűsítő kiadványok több eredményt ígértek. De a Magyar Történelmi Társulat Könyvei sorozatban viszonylag kevés munka jelent meg, és azok közül sem volt mindegyik alkalmas, hogy szélesebb körök olvasmánya legyen. A legjelentősebb kezdeményezés a Magyar Művelődéstörténet volt. Nem elsősorban azért, mert sok történészt mozgósított, hanem azért, mert a múlt kevéssé ismert oldalainak, az anyagi és szellemi kultúrának, a mindennapi életnek bemutatásával széles körök történelmi ismeretét kívánta elmélyíteni. A cikkek szemléletükben az ellenforradalmi korszak történetírásának hibáit mutatják, a kötetek fő hiányossága, hogy a tanulmányok mozaikok, amelyek nem rendeződnek egységes