Századok – 1967

Molnár Erik emlékezete - Pach Zsigmond Pál: Molnár Erik emléktáblája előtt 1117

MOLNÁR ERIK EMLÉKEZETE Pach Zsigmond Pál: Molnár Erik emléktáblája előtt* Tisztelt Egybegyűltek, kedves Elvtársak ! Immár több mint egy éve, hogy eltávozott körünkből Molnár Erik elvtárs; s a hitetlenséggel vegyült megrendülés — amire halálhíre döbbentett — még ma is gyakran úrrá lesz rajtunk. Nem tudjuk hinni, hogy a megtörhetetlennek látszó férfit — aki nem akart ismerni fáradtságot, betegséget — alkotóereje teljében elragadta a halál. Nem tudjuk hinni, hogy a hajlíthatatlan kommunista tudóst, a szenvedélyesen vitázó marxistát, a ragyogó szellemű és tiszta jellemű embert már nem kereshetjük fel ennek az épületnek az igazgatói szobájában vagy a Benezur-utcai lakás tágas könyvtárszobájában, ahol nap mint nap annyi órát töltött könyvei, kéziratai fölé hajolva, — nem ismerve pihenést, vakációt, az elméleti munkából való kikapcsolódást. Hiszen mintha most is hallanánk rövid, olykor szinte pattogó, mégis bizalmat árasztó, rokonérzést, meleg emberséget sugárzó szavait. Mintha most is hallanánk feszesen szabatos, célra-lényegre törő, híresen tömör mondatait, — amelyek mindegyikébe gondolatsorok kvintesszenciáját sűrítette, —amelyek mindegyike elmélyülésre késztetett, új eszmemeneteket sugallt. Az élet elevenségével tolulnak fel bennünk az emlékképek: annak a tizenhét évnek a képei, amelyet Intezetünkben töltött. A képe annak, amikor 1949 őszén, régi intézeti épületünk könyvtártermébe lépve, két közvetlen teendőt tűzött a kollektíva elé: a marxizmus — leninizmus történeti elméletének alkotó elsajátítását, és, a szovjet történettudomány beható tanulmányozásának érdekében, az orosz nyelv megismerését, — az első feladat megoldásához rögtön hozzá is segítve: ezekből az intézeti körben tartott értékes elméleti előadásaiból nőtt ki később Dialektikus materializmus és társadalomtudomány c. műve. A kéj), amikor 1955 őszén, a római nemzetközi történészkongresszusról hazatérve, a széleskörű tudományos tájékozódás, a provincializmus leküzdése feladatát hangsúlyozta, — mint feltételét annak, hogy hatékonyabban vívhassuk eszmei harcunkat a nyugati, burzsoá történeti irányzatokkal; egyben mélyebben, igazabban ragadhassuk meg történelmi fejlődésünk nemzeti sajátosságait. Amikor 1956 tavaszán a marxizmus—leninizmusról mint klasszikus alapjainak megtartásával mindegyre megújuló, lebírhatatlan és mindig diadalmas elméletről szólott, s újabb reneszánszának nyitányaként méltatta a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusát, — egyben a marxista történettudománynak is új nagyszerű fellendülését jósolva meg. * A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében 1967. augusztus 21-én elhangzott avató beszéd.