Századok – 1966

Történeti irodalom - Károlyi Mihály: Egy egész világ ellen (Ism. Horváth Zoltán) 973

973 TÖRTÉNETI IRODALOM „Lenin Művei" sorozat számára szakszerű és új fordítást készítettek, míg ez 1964-ben nem állt rendelkezésre. Néhol azonban úgy tűnik, hogy az új szöveg stiláris módosulásai már tartalmi eltérést is magukban foglalnak (pl. 12., 17.1.). Helyes lett volna általában, s ilyen, kétséget támasztó esetekben különösen, rövid jegyzetben utalni a különbségek okára. Egészében véve azt állapíthatjuk meg, hogy a kiadó jó szolgálatot tett e kötet ismételt kiadásával, s az átdolgozás nem csak a lenini utalások jobb megértését segíti elő, de gazdagítja is ismereteinket Lenin megnyilatkozásainak köréről, problematikájáról, s ezzel az egész korszaknak szélesebb, és egyben reálisabb távlatot is ad. L. NAGY ZSUZSA KÁROLYI MIHÁLY: EGY EGÉSZ VILÁG ELLEN (Budapest, Gondolat Kiadó. 1965. Az utószót és jegyzeteket írta: Kiss György. — 552 1.) 42 esztendős késedelemmel jelent meg Magyai'országon Károlyi Mihály könyve— már régen történelemmé vált, s nem bírálatot, hanem történelmi értékelést kell és lehet adni róla. (A kiadó helyesen tette volna, ha feltünteti, hogy az első kiadás 1923-ban jelent meg a Verlag für Kulturpolitik, München kiadónál, s így ez bár az első magyarországi, de második magyarnyelvű kiadás.Az sem helyeselhető, hogy a mottót — Ora e sempre — kihagyták.) A századfordulót követő közel két évtized (1918-ig) magyar politikai életének belső atmoszférájáról, erkölcseiről és módszereiről nincs ennél a memoárnál hitelesebb forrásunk. Károlyi Mihály írását a mindenen ós minden felett uralkodó beszámolói becsületesség, őszinteség, s magának Károlyinak nagy etikai imperatívusza jellemzi. A mű maga bizonyos fokig az emlékirat ós az önvallomás keveréke, telve van olyan önbíráló elemekkel, amelyek az objektív ténybeszámolót szokatlanul szubjektív színezetűvé is teszik. Alighanem éppen ennek a sajátos vegyítésnek tudható be, hogy a világosan két részre — az ifjúság leírására és a politikai aktivitás korára — tagozódó könyv nemcsak izgalmasan érdekes olvasmány, hanem egyben szerzője emberi erényeinek és gyengéinek ugyanolyan hű tükrözése, mint amilyen bevilágító ismertetése a magyar társadalmi szerkezetnek és közéletnek. Károlyi Mihály nagyon is sze.m előtt tartotta azt, amit könyve előszavában írt: „. . . a magyar nép ha előre akar menni, nem tűr már el egy lattal több hazugságot sem" — de tudjuk, hogy sajnos sem a magyar nép, sem majd negyedszázadon keresztül volt urai nem tartották magukat ehhez. Rettenetes sokat hazudtak ennek a népnek és rettenetes, hogy milyen sok hazugságot hittek el ebben az országban, holott tudta minden ember, hogy lépten-nyomon csak hazudnak, csak rágalmaznak Károlyi Mihállyal kapcsolatban is, de minden más tekintetben is. „Legyen elég, hogy meghamisították 1848-at: vagyunk még egy páran, akik tenni fogunk róla, hogy 1918-at ne hamisítsák meg." S tudjuk: olyan soká hamisították meg 1918-at, hogy még ma, majd ötven évvel utána, s 42 évvel Károlyi könyvének megjelenése után, még egyre vívódunk és küzdünk 1918 igaz történetének felderítéséért, helytálló értékeléséért, ha magának Károlyi Mihálynak történelmi szerepét már a megillető méltánylásban részesítjük is. Károlyi maga írja meg könyve előszavában azt, ami művével szemben az egyetlen fenntartást teszi szükségessé. „Sok szálat, amely hozzá (ti. a magyar arisztokráciához) fűz, elszakítottam, mindent nem szakíthattam el." Majd hozzáteszi: ,,. . . akarom, hogy az olvasó tudja, honnan jövök." Ez végig érezhető a könyvön, mert Károlyi becsülésreméltó bátorsággal vállalja korábbi elfogultságait akkor is — a forradalmak után ! —, amikor már régen levetkőzte őket (tehát mégis sok mindennel szakított) és minden illúziótól mentessé lett. Mert rá kellett ébrednie arra, hogy (bocsánat a triviális hasonlatért) kaszinói szabályok szerint ült le kártyázni sipistákkal, tehát feltétlenül csak veszíthet. Károlyi nem tudott másképpen játszani, csak „kaszinói" szabályok szerint — partnerei pedig (bár a Kaszinóból kerültek is ki), valamennyien „hamiskártyások" voltak, élükön az oly impekkábilisan becsületesnek kikiáltott Tisza Istvánnal. Ez önmagában is világossá tenné, hogy Károlyinak miért kellett feltétlenül vesztessé lennie, s miért kellett ráeszmélnie, hogy kaszinói eszközök, a fóti és párizsi ifjúkori emlékek hagyományai nem tarthatók fenn, ha az elveket is fenntartja: „Azt hittem, hogy lehet elvekért küzdeni anélkül, hogy egész életünket hozzáido-