Századok – 1966
Tanulmányok - Mályusz Elemér: Krónika-problémák 713
722 MÁJA'USZ ELEMÉR litate murmurantibus devorabat.2 8 Már hallott kifejezés erősödhetett fel emlékezetében olvasmánya nyomán, akár mint az említett auktoroknál. Távol áll tőlünk, hogy az ősgesta szerzőjében az esetleges találkozás alapján Sugerhez és Salisburvhez hasonló szabású írót keressünk. Amint munkájának kielemezhető részei nem foghatók azok könyveihez, ugyanúgy túlzás volna akár a francia kancellár, akár Becket Tamás benső barátja, az egyházpolitikus Salisbury szellemileg egyenlő társát látnunk benne. Hazai viszonyok között azonban a politika terén játszhatott ő, a legnagyobb valószínűség szerint Miklós püspök, I. Endre király nótáriusa29 oly szerepet, mint azok nálánál később és természetesen más körülmények között. Csak a méretekben lehetett köztük különbség, de nem saját társadalmukra gyakorolt hatásukat tekintve. S mert a német expansio a birodalomtól keletre előbb tette szükségessé a védekezést, mint nyugaton, a veszedelem pedig hamarább tudatosította az emberek előtt hazájuk helyzetét, megérthetjük, hogy Magyarországon előbb merült fel és nyert alkalmazást az olvasmányból megismert kifejezés a közös ellenfélnek a jellemzésére. Magyar ember számára a XI. században megkönnyítette a költeményben olvasott kifejezésnek kortársakra ruházását a Teutonicus szónak köznapisága. így hívták ugyanis nálunk a dél-németeket, a bajorokat, akiknek élén III. Henrik császár ismételten Magyarország ellen vonult. Tagadhatatlanul sajátságos gondolattalálkozásnak vagyunk a tanúi, de egyáltalán nem lenne kevesebb akadálya az irodalmi kölcsönzés feltételezésének és valószínűsítésének, mert akkor azt kellene megmagyaráznunk, hogy Ekkehardustól, Sugertől vagy Saresberiensistől mikor s hogyan kerülhetett át a szállóige. A filológiai átvétel helyett valahogyan logikusabb arra gondolnunk, hogy az azonos politikai viszonyok azonos iskolai ismeretanyagból bontakoztattak ki közös felfogást. Magyarországon azonban nemcsak volt, hanem maradt is talaja a furor Teutonicus szállóigéhez fűzni a nyugati szomszéddal szembeni védekezés képzetét. Az ősgesta Kálmán-kori folytatója furor Teutonicorum, sőt egyes kodex-variánsokban jelzős szerkezettel furore Teutonico alakban használta a kifejezést,30 a III. István-kori átdolgozó pedig ugyancsak furor Teutonicorumot írt.31 A kifejezés, azt kell gondolnunk, nem maradt stiláris frázis. Ennél többet jelentett a XII. századi udvari történetíróknak s az általuk formált magyar történeti tudatnak. A nép és legveszedelmesebbnek tartott szomszédja viszonyának jellemzésére szolgált. A kifejezésnek ez a hosszú élete a szállóige megfogalmazójának, első alkalmazójának történetírói meggyőző tehetségét bizonyítja. Hasonlóképpen az az erő is, amellyel mélyen a magyarság tudatába véste, milyennek lássa Péter királyt. Nemcsak évszázadokon keresztül a zsarnokság megtestesítőjéül szerepeltette, hanem ily irányban elhatározóan befolyásolta a XIX. század tudományos történetírását is.32 28 SRH I. köt. 323. 1. Dümmler (i. m. 124. 1.) utal Péter jellemzésére, de azt csak Thuróczyból ismeri, hivatkozik Kézai megfelelő részére is, azzal azonban, hogy XV., ill. XIII. századi szerzőktől származónak tartja a magyar krónika kifejezését, a kérdés lényege homályban marad előtte. 29 Horváth: i. m. 308. sk. 1. 30 Villelmus verő et Poth duces Theutonicorum (ASBD codexek: Theutonico furore concitati. . . SRH I. köt. 357. 1. 31 Duxit enim rex exercitum contra furorem Teutonicorum insultantium et Hungarie confinia devastantium. SRH I. köt. 453. sk. 1. 32 Pauler Gy.: A magyar nemzet története az Arpádházi királyok alatt. Bpest. 18992 1. köt. 78. sk. 1.
