Századok – 1966

Krónika - A történelemtanítás aktuális problémáival foglalkozó első nemzetközi szimpózium (Unger Mátyás) 644

KItÓNIKA 645 dúlás, a szervezett városnézés, operaelőadás a kissé zsúfolt, programot tette sokoldalúbbá, a Johannishof zöld szalonjában adott fogadás pedig a szimpózium fontosságát és egyben a külföldi résztvevők iránt érzett megbecsülést juttatta kifejezésre. Német vendéglátóink tehát a tőlük megszokott szivélyességgel és alapossággal szervezték meg ezt a fontos találkozót, melyről e helyen rendszeres beszámolót aligha lehetne adni. Legfeljebb arra vállalkozhatunk, hogy a szimpózium néhány különösen fontos gondolatát kiemeljük és néhány tapasztalatát nyilvánosság elé vigyük.1 A szimpózium résztvevői: történélemtanárok, szakmetodikusok és történettudósok voltak. Ez az összetétel helyesen juttatta kifejezésre azt az egymásra utaltságot, az együttműködésnek azt a szükségességét, amely nélkül sem a történettudomány, sem a történelemtanítás nem oldhatja meg a ráháruló feladatokat. Német vendéglátóinknál élesebb volt az egyes kategóriák személyekben megmutatkozó elkülönülése, ott ki-ki vagy az egyik vagy a másik csoporthoz tartozott: „csak" tanár, „csak" szakmetodikus vagy „csak" történettudós volt. (A „csak" ebben az esetben természetesen semmiképpen sem értékjelző, hanem a differenciáltságot jelzi.) A népi demokráciákból érkező küldöttségek összetétele ezzel szemben érdekes módon jelezte az egyes feladatkörök személyekben való összekapcsolódását is (egyetemi tanár, kutató történész és egyben középiskolai tankönyvíró; történelemtanár és szakmetodikus stb.). Az elmondott jelenségből megítélésünk szerint — a történelem szakmetodikára vonatkozólag — két következtetést is le kell vonnunk. Az egyik: ennek a területnek, ennek a tudományágnak, az önálló továbbfejlesztésére, a másik a szakmetodikának a történettudománnyal és az iskolai gyakorlattal való elválaszthatatlan kapcsolatára vonatkozik. Annak a jelenségnek, hogy egyes országokban a szakmetodika nem emelkedik ki eléggé az iskolai gyakorlat szűk prakticizmusábé)l, vagy nem kap megfelelő szerepet a felsőfokú intézményekben folyó tanárképzésben, legfőképpen az az oka, hogy hiányoznak a megfelelő szervezeti keretek. Az a rögtönzött összevetés, amelyre a szimpóziumon rákényszerültünk, ilyen szempontból elgondolkoztatónak mutatta a magyar helyzetet, ahol a történelem módszertanával még fő feladatként is alig foglalkozik néhány ember, kizárólagosan pedig talán senki ! Ezzel szemben minden német egyetemen és főiskolán — a történeti tanszékekhez kapcsoltan — professzora és külön oktató személyzete van a metodikának, nem is szólva a központi intézményekről. De lényegesen jobb a helyzet — etekintetben —• Csehszlovákiában, Jugoszláviában ós Bulgáriában is. Prof. Stohr — a szimpózium megnyitásakor — annak a véleményének adott kifejezést, hogy a metodika sajátos, önálló tudomány, amely nem lehet az általános didaktika függvénye, s amelyet nem szabad a szaktudománynak sem alárendelni. A metodikának vannak önálló feladatai, amelyeket tudományosanegzaktmódszerekkelmegkelloldania. A kérdés dialektikus kezelésére késztetnek ugyanakkor azok a tapasztalatok, amelyekkel főként a vendéglátók szolgáltak, ahol a metodika — a mi megítélésünk szerint — még nem kapcsolódik elég szorosan a történettudományhoz, és nem egy esetben — úgy tűnik — elég nagy távolság választ ja el az iskolától is. Azt azonban rögtön meg kell jegyeznünk, hogy ezek a negatív természetű megnyilatkozások jórészt a metodika — mint önálló tudomány — útkereséséből, módszereinek a még fellelhető bizonytalanságaiból, az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatásának szabályozatíanságából fakadnak, s egyre inkább megoldódnak. Amellett ezek a negatívumok sem tehetik egy percre sem kétségessé azt az úttörő szerepet, amelyet a német szakmetodikusok vállaltak, s amelynek nem egy vonatkozásban, egy-egy kezdeményezésük átvételével mi is haszonélvezői voltunk. Az a következtetésünk viszont, hogy a szakmetodikát csak a szaktudománnyal és az iskolai gyakorlattal a legszorosabban egybekapcsolva lehet továbbfejleszteni, a szimpózium minden résztvevőjében pozitív visszhangra talált, s zárszavában Prof. Stohr is alapkövetelményként említette. A szakmetodika továbbfejlesztésére, a történettudomány ós a történelemtanítás erőinek összefogására annál is inkább szükség van,, mert, amint, az a beszámolókból, a vitákból és a magánbeszélgetésekből kiderült, lényegében azonos problémákkal kell szembenéznünk. S ezek a problémák nem könnyen megoldhatók. Egy részről mindenütt emelkedett a minőségi követeimeny a történelemtanítással szemben: a tanulóktól elvárjuk, hogy ismerjék a társadalom fejlődésének törvényszerűségeit, az eseményeket ne csak fényeikben tudják rekonstruálni, hanem összefüggéseiket is fölismerjék stb. Ezzel szemben viszont — ahogy az a prágai Károly egyetem fölvételi vizsgáin végzett kísérletekből is kiderült — a tanulók (ebben az esetben érettségizett diákok) történelmi ismeretei, különösen egyetemes történelemből eléggé hiányosak, a fogalmak használatában bizony-1 Jelezni szeretnénk, hogy a Német Történelmi Társulat a szimpózium előadásait és az elhangzott hozzászólások egy részét is 1966 tavaszán könyvalakban szándékozik megjelentetni.