Századok – 1966

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 562

592 FOLYÓIRATSZEM LE 592 fogásának megfelelően e problematikát, végül utal Togliattinak a Komintern tör­ténetéről szóló írására, amelyben Tog­liatti a „szoeiálfasizmus" értékelést a Ko­mintern legnagyobb hibájának minősítet­te. — MAXIME SZTEJNBERG: AZ Interna­cionálé miniszterializmusról hozott határoza­tának belga interpretációja (1909—1911) (246 — 267. 1.) hangsúlyozza, hogy a belga pártban nem alakult lei határozott refor­mista-revizionista, illetőleg ortodox szárny, sokkal inkább a prakticizmus jellemezte a párt vezetőit. Bizonyos megoszlás mégis mutatkozott. A párt vezetőinek többsége 1900 —1904 között, a párizsi, amszterdami, illetőleg a drezdai viták alkalmával elvileg inkább a reformizmussal rokonszenvezett. Ugyanakkor néhányan a szindikalista fel­fogást tették magukévá (Volckaert, Jacke­motte), míg Louis de Brouckère Jules Guesde-del tartott kapcsolatot ós a párt­ban az antireformisták zászlóvivője, teore­tikusa volt. A cikkben a szerző később mégis azt bizonyítja, hogy Louis Bertrand elég tisztán képviselte a reformista színe­ket az 1909. évi vitában, mikor az Inter­nacionálé nemzetközi kongresszusainak az egyes országokra való gyakorlati érvényes­ségét is megkérdőjelezte. L. Bertrand-nal szemben az Internacionálé döntéseinek ilyen kihatása mellett L. de Brouckère és a Nemzetközi Szocialista Iroda belga tit­kára, C. Huysmans érvelt. A reformista és az „ortodox" antiminiszterialista szárny között a szerző közbülső irányzatként jelöli meg a Vandervelde-Destró csoportot. Ez nemcsak a zömöt képviselte, hanem a párt tényleges irányítója, a N. Sz. I. elnöke, Vandervelde ró vén nagy tekintélye­ket is tudott felvonultatni. Vandervelde elvileg ugyan elhatárolta magát a minisz­terializmustól, sok fenntartással élt, gya­korlatilag mégis kaput nyitott számára. A szerző a liberális párt politikai pálya­futását is vázolva érzékelteti, miért vált ez a kórdós a gyakorlatban reálissá, hiszen a liberálisok is csak szocialista segítséggel juthattak vissza a kormányrúdhoz — a ka­tolikus párttal szemben. — ERZA MEN­DELSOHN: Munkás-ellenzék az orosz zsidó szocialista mozgalomban 1890—1903 között (268 — 282. 1.) a Bund történetéhez nyújt adalékokat. Jelzi, hogy a Bundra hatott a korábbi letűnő narodnyik mozgalom ós. az új marxizmus. A területi szétszórtság is érvényesült, majd rámutat, hogy az értel­miségi szocialisták mellett Grodno, Vilna, Minszk, Gomel, Bialystok körzeteiben zsidó proletariátus is kialakult. Az 1890-es évek végén az ökonomizmussal szemben a párt proletár elemeinél terjedt a lavrovi szem­lélet, a szabotázsok, a terror módszere, sok sztrájkot is kezdeményeztek. — J. COMPARATIVE STUDIES IN SOCIETY AND HISTORY. 1964. 6. köt. 2. (jan.) szám. — A Hágában megjelenő és az Egyesült Államokban, a michigani egyete­men szerkesztett folyóirat évente négyszer közöl társadalomtörténeti tanulmányokat, sokszor kevéssé ismert területekről is. — GERALD RUNKLE: Marx és az amerikai polgárháború c. tanulmánya (117 —141. 1.) Marxnak a New York Daily Tribune-ban és a bécsi Pressében megjelent cikkeit, valamint Engelshez írott leveleit elemezve elismeréssel állapítja meg, hogy hivatalos források nélkül, csak a korabeli sajtó­anyagra támaszkodva Marx helyesen mu­tatott rá a Dél-barát angol hivatalos poli­tika gazdasági okaira, és arra, hogy ennek ellenére Anglia nem fog beavatkozni a há­borúba, ezeknél fontosabb, de ugyancsak gazdasági megfontolások alapján, s ezért a legválságosabb időszakban (1862 — 63) is, még Engels-szel szemben is bizonyos volt Észak győzelmében, előre megjósolta a győzelmet követő periódus viharos ütemű fejlődósét. Kisebb kérdésekben a szerző bírálja Marx álláspontját, és ezen keresztül a marxista történetszemléletet. Runkle szerint a polgárháborúhoz két olyan uralkodó osztály összeütközése veze­tett, amelyek ténylegesen különböző terü­leteken éltek, egymás létét nem fenyeget­ték, így a forradalom „kívülről jött". Véle­ménye szerint a fő ellentót nem a Dél és az iparosodott Északkelet között volt, hanem a déli rabszolgatartó nagybirtok és az északnyugati szabad farmerek között. — BERT F. HOSELITZ: Karl Marx a társadalmi jejtödésről. Tanulmány a tizenkilencedik szá­zadi társadalomtudomány szociológiájáról (142 — 163. 1.) célja annak bizonyítása, hogy Marxnak a fejlődésről vallott nézetei szorosan kapcsolódtak más korabeli gon­dolkodók eszméihez. E célból Marx két fiatalkori művét, a „Gazdaság-filozófiai kéziratok"-at és „A politikai gazdaságtan alapelvei"-t elemzi. Ezekben véli megta­lálni annak okát, miért tanulmányozta Marx elsősorban a gazdasági fejlődés tör­vényszerűségeit a társadalmi-gazdasági rendszer helyett. Elismeri, hogy Marx idejében az ember alá volt vetve a dolgok­nak, hogy az elidegenedés megszűntetésé­nek kulcsát Marx joggal kereste a tőkés termelés viszonyainak vizsgálatában. A szerző megkísérli feleleveníteni a mai kapi­talizmus megváltozott voltáról szóló tételt, elismeri Marx „jelentős hozzájárulását" a XIX. század elméleteihez, de tagadja egyedülálló voltát. Marx egyes gondolatai­nak (így a tőkés vállalkozó magatartásának szükségszerű volta) folytatását Max Weber, majd Sombart és Schumpeter szociológiai nézeteiben véli felfedezni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom