Századok – 1966
Tanulmányok - Sz. Ormos Mária: A fegyverkezés kérdése az európai diplomáciában Hitler uralomrajutása után (1933–34) 400
A FEGYVERKEZÉS KÉRDÉSE HITLER H AT ALOM RA JUTÁS A UTÁN 401 teremtett területi keretekben megtartani, ill. milyen kárpótlásokkal lehetne elérni, hogy ezeket a kereteket a volt győztesek nagyobb sérelme nélkül távolítsák el. Ebben az időben világméretekben is a francia nacionalista jobboldal jelentette a békeszerződés erőszakos eszközökkel alátámasztott keresztülvitelére irányuló politika legkövetkezetesebb táborát. Az Egyesült Államok és Anglia, azzal együtt, hogy fokozatosan mindketten jelentős mértékben csökkentették haderejüket, visszatértek egyfelől az izolacionizmus modernebb, a gazdasági behatolást előtérbe toló változatára, másfelől az európai erőegyensúly politikájára. A francia nacionalista csoporttal szemben a legkövetkezetesebb ellenerőt a Szovjetunió jelentette, amely a kérdésben elfoglalt álláspontját a nemzetközi osztályharc érdekeinek, fejlődésének rendelve alá, határozottan fellépett az igazságtalan versailles-i béke ellen. Jóllehet a nemzetközi viszonyok a francia nacionalista csoportok cselekvési szabadságát erősen korlátozták, a háborút követő viszonylag hosszú uralmuk jelentősen hozzájárult valamennyi legyőzött országban, így Németországban is a demokratikus erők meggyöngítéséhez és a nacionalista tényezők előtérbenyomulásához. A megkésett engedmények utóbb már csak a jobboldali erők javát szolgálhatták. Ugyanakkor a fő tőkés hatalmak — és ezek sorában egy ideig első helyen ismét a francia jobboldali kormányok — merev szovjetellenessége jelentős szerepet játszott abban, hogy a nyugati hatalmak és volt szövetségesük, az azóta megújhodott Oroszország, a szovjet hatalom között hosszú ideig nem kerülhetett sor közeledésre és a Szovjetunió számára az elszigetelődés elkerülése érdekében a tőkés világ frontjában az egyedüli rést a Németországgal kötött szövetség jelenthette. Franciaország e politika jóvoltából Németországgal szemben elvesztette korábbi keleti támaszát, bázisát megpróbálta közelebbre, Középkelet-Európába helyezni, s Németország egyensúlyozását (ráadásul egyidejűen a Szovjetunió ellensúlyozását is) a kisantantra és Lengyel о r sz ágra bízni. Hitler uralomrajutásával maga az alapprobléma nem változott meg, a versailles-i békerendszer sem jobbá, sem igazságosabbá nem vált. A németországi fasizmus és vele együtt a fokozott intenzitással újjászületett német militarizmus megjelenése azonban új megvilágításba helyezte Versailles problémáját. Kizárta mind a békés kiegyenlítés lehetőségét (amire a kispolgáripolgári liberális erők törekedtek), mind pedig az igazságtalanságok forradalmi megszüntetésének lehetőségét (ami a kommunista mozgalom programja volt): Anélkül, hogy a weimari német politikusok szerepét a reváns előkészítésében lebecsülnők, megállapítható, hogy a korábbi alternatívák közül a német fasizmus uralomrajutása egyetlen lehetőségnek, az imperialista háború gondolatának győzelmét jelentette. Ez természetszerűen maga után vonta az európai erőviszonyok nagy-1 mérvű átrendeződésének megindulását. Ennek jelei 1932-től mutatkoztak, minthogy ekkor már felszaporodtak azok a tünetek, melyek a német uralkodó köröknek a szélsőséges jobboldali fordulat irányában tett lépéseiről tanúskodtak. A korábban megbékélést hirdető baloldali csoportok fokozatosan a német fasizmussal szembeni ellenállás szószólóivá váltak. A jobboldal világméretekben lassan két álaptáborra oszlott. Egyik csoportja részben gazdasági érdekei, részben a belpolitikai módszerekkel és a szovjetellenessé váló német külpolitikai iránnyal szemben érzett szimpátiája alapján a német
