Századok – 1966

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 234

258 FOLYÓIItATSZEMLE új vonás Szerbia támogatása és Németország itteni útjainak elvágása, és a szovjetellenességet, mely Lengyelország és a lengyel hadsereg támogatásában is megnyilvánul, összekötve minden ezt keresztezni látszó angol—amerikai lépés támadásával. — IMMANUEL GEISS, német történész: Az első világháború kirobbanása (415 — 426.1.) a Fritz Fiseher: Griff nach der Weltmacht (Düsseldorf, 1961) с. munkája után kirobbant heves nyugat-német történészvita közepette a kérdésről kiadott, s ugyancsak Fischer előszavával megjelent, I. Geiss által szerkesztett dokumentum-kötetet ismerteti. (Julikrise und Kriegsausbruch 1914. Hannover 1963 — 64. 2 köt.). A kiadott forrásanyag konklúziójaként megállapítja, hogy egyetlen hatalom sem akart sem kontinentális, sem világháborút. A Monarchia kívánta a lokális háborút Szerbia ellen, s Németország ezt némi habozás után támogatta, tudatában lévén, hogy ezzel felidézi a kontinentális háború és esetleg a világháború veszélyét is. így háborús felelőssége lényegesen nagyobb, mint a többi hatalmaké, bál' kétségtelen, hogy annak kitöréséhez a maguk módján — helytelenül reagálva Németország politikájára — az Antant hatalmai is hozzájárultak. Geiss szerint ez az az alap, amelyen hozzá lehet fogni a komplex kérdés részletes megvitatásához és kidolgozásához. 89. évf. 1965. jan.—márc. sz. — PIERRE CHAUNU: Az európai reformáció XVII. századi válságai (23 — 60. 1.) a méltatlanul elhanyagolt ellenreformáció sikereivel és a francia protestantizmus tragikus kudarcának okaival foglalkozik, s ezeket bizonyos belső körülmények mellett elsősorban az angol egyház támogatásának elvesztésében látja. Hangsúlyozza, hogy a franciaországi kudarc ellenére, amely az ellenreformáció legnagyobb győzelmét jelentette, a protestantizmus e században Európa szivében megtartotta pozícióit, úgy hogy a század, ha egyfelől a katolikus reformnagy százada, másfelől a kiteljesedett protestantizmus nagy százada is. — PIERRE LÉON: EGY nagy értekezés a francia burzsoáziáról (61 — 70. 1.) Adeline Daumard: La bourgeoisie parisienne de 1815 à 1848 (A párizsi burzsoázia 1815-től 1848-ig) (Paris, 1963) с. úttörő munkáját méltatja, melyben a szerző óriási szériális anyag felhasználásával, főként statisztikai módszerekkel első ízben ad konkrét képet a francia burzsoázia széles rétegéről, történetének egy rendkívül fontos szakaszában (restauráció és júliusi monarchia). A nagyra értékelt munkával kapcsolatban — néhány apróbb megjegyzés mellett — elsősorban annak bizonyos egyoldalúságát kifogásolja, amennyiben az általa kiválóan alkalmazott kvantitatív módszert nem eléggé egészíti ki olyan forrásokkal, melyek a külső cselekvések és viszonyok mellett a belső mozgatóerőket, gondolatokat, magatartást világítanák meg. — FERDINAND BOYER: Az alpesi hadsereg 1848-ban (71-100. 1.) az 1848. április 7-i rendelettel felállított alpesi hadsereg kettős feladatát vizsgálja: részvételét a belső forradalmi nyugtalanság megfékezésében és felkészülését arra a lehetőségre, hogy az Ausztriával háborúba lépő Piemontnak katonai segítséget nyújtson. Az utóbbi problémával kapcsolatban nagyrészt levéltári anyagok alapján ismerteti a diplomáciai és katonai síkon folytatott eszmecseréket, elsősorban a hadsereg parancsnokának, Oudinot tábornoknak a különféle illetékes szervekkel folytatott levelezését és tárgyalását, melyből kitűnik, hogy a francia kormánnyal ellentétben, mely sokáig ingadozott, majd a beavatkozás helyett Angliával együtt az Ausztria és Piémont közötti közvetítés útját választotta, a katonai szervek meg voltak győződve az intervenció szükségéről és mindent megtettek annak előkészítésére s nem szüntették be az év végéig, Oudinot leváltásáig ezirányú lépésüket azután sem, hogy Károly Albert szárd király 1848 augusztusában fegyverszünetet kötött. — HENRI MICHEL: A második világháború történetének bizottsága (127 — 138. 1.) összefoglalást ad a bizottság egészének és albizottságainak munkájáról, kijelölve egyúttal a további teendőket is. Rámutat a nehézségekre, amelyek abból adódnak, hogy míg a dokumentumok mennyisége egyfelől óriási, másfelől éppen a legfontosabb források hiányoznak. Az utóbbi tény abból ered, hogy Franciaország nem volt az események központja, azután, hogy rengeteg irat véletlenül megsemmisült, míg másokat tudatosan elpusztítottak, és végül, hogy bizonyos tevékenységek, melyek a kutatókat nagyon érdekelnék (egyfelől a különféle német terrorakciók, másfelől az ellenállás és felszabadulás konspirativ tényei) nem hagytak maguk után írásos nyomot. Bár ezek a tények megnehezítik a bizottság munkáját, nem mentik fel az összes fellelhető források gyűjtése (és szakértői szelektálása) alól, ami meglehetősen előrehaladott stádiumban van ugyan, de a továbbiakban is ezek folytatása lehet csak minden más munka alapja. Az iratok nagy mennyisége viszont azt a követelményt állítja, hogy a kollektív munka megszervezését előtérbe állítsák. A szerző megállapítja, hogy mindez a feladat igen sürgős, mert a háborúnak egyes aspektusait a kutatók csak azoktól tudhatják meg, akik ebben részt vettek, vagy tanúi voltak. A szélesen értelmezett dokumentáció minél teljesebb összegyűjtése alapján ki kell dolgozni