Századok – 1966

Krónika - Beszámoló Kovács Endre doktori disszertációjának vitájáról (Katus László) 1441

KRÓNIKA 1447 get illetően e vonatkozásban nem volt eltérés köztük, mert Erdélyt Klapka sem akarta a román fejedelemségekkel egyesíteni. Kossuth nemcsak 1853-ban és 1862-ben hajlott Erdély autonómiájának elismerésére, hanem a színfalak mögötti tárgyalásokon 1860 — ölben is. Ennek hangsúlyozását az opponens azért is fontosnak tartja, mert a szerző a Dunai Szövetség terveit túlságosan előzményteleneknek tekinti Kossuth nemzetiségpolitikai koncepciójában. Szabad György véleménye szerint 1849 és 1862 között határozott fejlődés figyelhető meg Kossuthnál a nemzetiségi kérdés és a konföderációs gondolat megítélésében. Ezt jelzi az 186l-es országgyűlés nemzetiségi bizottsága munkálatainak éles bírálata, az erdélyi — sőt a muraközi és a fiumei — népszavazás elfogadása, Horvátország elszakadási jogának elismerése, a megyék nemzetiségek szerinti kikerekítésére s a többségi nyelv hivatalossá tételére irányuló javaslat. Egyetért a szerző álláspontjával az emigráció és a III. Napoleon közötti kapcsolatokat és az ezt illető marxi bírálat vonatkozásában. Hangsúlyozza viszont, hogy az a tény, hogy Kossuth belpolitikai programjának határai az agrárkérdésben vonódtak a legszűkebbre, nem jelenti az agrárproblémák teljes semmibevételét. Oroszország ekkoriban még a jobbágyfelszabadítás előtt állt, ezért érthető, hogy az orosz forradalmi demokraták számára ez volt a legfőbb társadalmi kérdés. Kétségtelen, hogy Kossuthók viszonylag keveset ismertek fel az agrárkérdés terén a jobbágyfelszabadítás után fennmaradt feladatokból, de azt is figyelembe kell vennünk, hogy a kapitalista viszonyok agrárproblémáit nemcsak a polgári körök hanyagolták el, hanem kimunkálatlan,volt még a szocialista mozgalom álláspontja is. Az opponens véleménye szerint bővebben kellett volna foglalkozni Kossuthóknak az 1848-as alap továbbfejlesztését, a polgári állam politikai berendezkezdósónek demokratikus reformját célzó terveivel. Kossuthék a polgári demokratikus berendezkedésnek 1918-ig meg nem valósuló elemeit átíogó progiam keretében kívánták Magyarországra plántálni. Ez a programjuk az adott körülményeket és a bekövetkezett tényleges fejleményeket tekintve éppenséggel nem minősíthető kevésnek, bár a tulajdonviszonyokon változtatni nem akartak. A vitában Divéky Adorján ós Barta János szólalt fel. Az utóbbi az 1849 utáni forradalmi helyzet kérdésével, a Kossuth-emigráció „nép" és „forradalom" fogalmával, a magyar liberalizmus szociális programja szegényességének okaival foglalkozott. Kovács Endre válaszában köszönetet mondva opponenseinek, örömmel állapította meg, hogy munkája alkalmat nyújtott Mód Aladár számára olyan távolabbi ideológiai következtetések levonására, amelyek a Kossuth emigráció politikájának értékelésén túlmenően rávilágítottak a magyar politikai tudatnak napjainkig kiható formálódására ós determináltságára. Az ilyen eszmei általánosítások tényszerű tudományos megalapozását tekintette maga is munkája egyik főcéljának. Mód Aladár ideológiai fejtegetéseinek lényegével egyetért, problematikusnak látja azonban azt, hogy valóban olyan merev, egymást kizáró alternatívaként volt-e adva az olasz és a kelet-európai nemzeti mozgalmak vezetői számára a kétféle út lehetősége: vagy a hazai népi erőkkel és a szomszédos elnyomott népekkel való demokratikus összefogás forradalmi útja, vagy a nyugati reakciós kormányokkal, uralkodókkal való együttműködés kompromisszumos útja. Véleménye szerint a valóságban e két lehetőség nem választható el mereven egymástól, mert a felkelés sikere a népi tömegek mozgósításán és az egymásra utalt népek összefogásán kívül még olyan katonai erőfeszítéseket is követelt, amelyekre az érdekelt népek még optimális esetben sem voltak képesek. A nagyhatalmak segítségében való bizakodás tehát nem választható el mereven a népi-forradalmi felkeléstől, a két tényező nem zárja ki egymást. Az adott erőviszonyok között még a leghaladóbb nemzeti felszabadító mozgalmak sem szigetelhették el magukat politikailag és katonailag a nagyhatalmak politikájától, nem mondhattak le a külső katonai segítségről. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a Habsburg-monarchia elnyomott népeinek szólesen megszervezett katonai összefogásához a reális feltételek hiányoztak. A kétféle politikai eszköz: a hazai erőkre, az elnyomottak összefogására támaszkodó politika és az intervenciót, háborúkat számításba vevő kalkuláció egymást ésszerűen kiegészítő eszközök voltak. Az emigráció ideológiai problémáival kapcsolatban Szabad Györggyel ért egyet abban, hogy a forradalom után nem lehet Kossuth eszmevilágából kilúgozni minden haladó tartalmat, mert továbbra is csorbítatlanul hordozta a polgári átalakulás eszméit. Osak annyit hangsúlyoz még, hogy az 1850 — 60-as évek Kossuthjában az ideológiai kérdések más arányban vetődnek fel, mint korábban; bizonyos eszmei beszűkülés kétségtelenül megfigyelhető: a nemzeti küzdelem elvi és gyakorlati feladatai kiszorították az emigránsok tudatából a társadalmi, problémák iránti fogékonyságot. A bukott forradalom nyitva hagyott kérdései közül elsősorban a nemzetiségekkel ós a szomszédos népekkel való megegyezés kérdése foglalkoztatta az emigrációt. Ennek bemutatása a disszertáció