Századok – 1966

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 1396

FOYLÓIRATSZEMI.E 1411 (29 — 47. 1.) a Szövetséget kommunista értelmiségiek és szimpatizánsok teremtették 1932 márciusában elsősorban a háború és a fasizmus elleni harcra. Racine hangsúlyozza, hogy Hitler hatalomrajutása, majd a francia fasiszta előretörés árnyékában a Szövetség befolyása megnőtt, sok olyan új művész, író csatlakozott hozzá, akik polgári szemléletük megtartása mellett készek voltak a fasizmus ellen közös frontot nyitni a kommunistákkal. Racine megvilágít ja a Szövetség politikai, irodalompolitikai elveit, milyen nagy súlyt fektetett Vaillant-Couturier a Szövetség belső szektarianizmusának lebontására. À tanulmány foglalkozik Gide csatlakozásával, a Szövetségben játszott szerepével, ismerteti a Szövetség különböző időből származó nyilatkozatát, valamint érdekes felsorolást ad azokról az értelmiségiekről, akik a Szövetséget támogatták. Kitér arra, miként kísérelte meg a Szövetség Célinenek a mozgalomba való bevonását, aki azonban ennek ellenére megmaradt a jobboldalon. Henry de Mont herlant viszont tényleg a jobboldalról indult, s az antikolonializmus jegyében közeledett a baloldalhoz, bár a Szövetségig nem jutott el. Racine hangsúlyozza, hogy a Szövetség lapja, a Commune többször foglalkozott a német nemzeti szocializmus s a francia fasizmus, illetőleg a jobboldal ideológiájának felmérésével. A Commune, miközben szövetségi kapcsolatokat igyekezett kiépíteni, gyakran elméleti korrekciókat fűzött a polgári baloldal és a szocialisták állásfoglalásaihoz is. A Szövetség bizonyos autonómiát élvezett a Kommunista Párt keretein belül, s utal arra, hogy ez a francia kommunista mozgalomban régebbi hagyományra (az 1920-as évek Clarté-jére hivatkozik) tekint vissza. — BERNARD GEORGES: A CGT és a Léon Blnm-kormány (49 — 67. 1.) megállapítja, hogy a népfront-kormány ós a szakszervezetek együttműködése három síkban vizsgálható meg: a program, az emberek és a módszer tekintetében. A program lényeges eleme a tervgazdálkodás voll,, amire a CGT is tervet dolgozott ki. A súrlódás egyik eleme az volt, hogy a CGT vezetői azt tudakolták, hogy a kormány e tervezetet elfogadja-e. Majusban a kormány vezetői tárgyalásra hívták a CGT irányítóit, s Jouhaux-nak miniszterséget is felkínáltak. A CGT a tárcát elhárította, de az együttműködést elfogadta. Georges ismerteti, milyen követelésekkel lépett fel a CGT a májusvégi tárgyalásokon (40 órás munkahót, munkaszervezet, a pénzromlás megszüntetése), de egyúttal hangsúlyozza azt is, hogy miről hallgattak (béremelések, fizetett szabadság stb.). Noha a strukturális átalakulások a CGT tervezetbe beletartoztak, tulajdonképpen ekkor az államosítási igényeket még a hadiiparra szűkítették. A tárgyalások jellegét az 1936 tavaszán kezdődő, mindenkit meglepő sztrájkhullám változtatta meg. Míg áprilisban 32, májusban 65, júniusban már 12 140, júliusban 1751 sztrájk robbant ki. E sztrájkhullám árnyékában kötötték meg június elején a híres Matignon-egyezményt, amely biztosította a 40 órás munkahetet, a fizetett szabadságot, a kollektív szerződéseket — sőt a béremelést is, amiről azonban szakmánként döntöttek — az erőviszonyoknak megfelelően. A Matignon-egyezmény után a CGT és a kormány együttműködése harmonikusabb lett. Ennek keretében Jouhaux és a CGT igyekezett a sztrájkok- % nak elejét venni, hogy a kormány helyzetét ne nehezítsék. Mindez azonban csak egy ideig tartott. A spanyol polgárháború, a • pénzromlás ós gazdasági nehézségek, továbbá a népfront általános belső erjedése, szétesése bomlasztólag hatott vissza a szakszervezetek és a népfront-kormány viszonyára is. Ugyanebben az időszakban, főként azonban már 1938 — 39-ben a szakszervezeti egység is meglazult- Jouhaux és a CGT szocialista vezetői több ízben szerfelett éles kritikai hangot ütöttek meg a kommunistákkal ós Sztálinnal szemben. Másfelől viszont a kommunista és szociáldemokrata szakszervezeti áramlatot az osztályérdekek újra közelhozták egymáshoz. A CGT ekkor baloldalról opponálta meg a Népfront-kormányt. Ez később még nyilvánvalóbbá vált, a Chautemps-kormány megalakulásakor, amit a szakszervezetiek a pénztőke győzelmének tekintettek. — GEORGES LEFRANC: A pianista áramlat a francia munkások körében 1933— 1936 között (69 — 89. 1.) kiterjedt könyv-, sajtóanyag és visszaemlékezések alapján mutatja be, hogy a jelzett években a szocialista pártban, szakszervezetekben milyen sokféle formában mutatkozott törekvés a tervgazdálkodás (azaz a „plan") elfogadtatására. Ehelyütt jelzi a nemzetközi összefüggéseket is, mind a belga párt vitáit, mind a nemzetközi szakszervezeti mozgalom, valamint a különféle szocialista pártok reagálásait a planizmusra, De Man fellépésére. Lefranc megjelöli a különféle kisebb-nagyobb szocialista orgánumok helyét a vitában, s az olvasó betekintést kaphat a régi ismertebb vezetők (L. Blum, Vandervelde) véleményéről csakúgy, mint az új vezetőgárda (A. Philip, J. Moch, R. Lacoste) fellépéséről, akik azután még 20 — 30 évig a francia mozgalom befolyásolói maradtak. — PIERRE BROUÉ és NICOLE DOREY: A népfront baloldali kritikája és a forradalmi ellenzék 1936—38-ban (91 — 133. 1.) igen kiterjedt 19 Századok 1966/6.