Századok – 1966

Történeti irodalom - Wittwer; Walter: Streit um Schicksalsfragen (Ism. Jemnitz János) 1347

1348 TÖRTÉNETI IIÎ.ODALOM évektől pedig, minthogy az egész német belpolitikai élet átforrósodott, mindenki érzékelhette, hogy nagy bel- ós külpolitikai megpróbáltatások előtt állnak, immár megszokottá vált, hogy e nagy kérdésekre a párton belül legalább háromféle, s néhol homlokegyenest ellenkező válasz hangzik el a német szociáldemokraták táborából. E folyamatot, e „sorskérdések körüli harcot" mutatja be W. Wittwer. A szerző jól érzékelteti ezeket a problémákat, mindvégig áttekinthetően, nagy anyag alapján mutatja be a német párt három áramlatának felfogását. Felmérést nyújt a stuttgarti, koppenhágai és a bázeli nemzetközi szocialista, a legfontosabb német pártkongresszusokról, ismerteti a Neue Zeit, a Sozialistische Monatshefte és a Gleichheit hasábjain folyó vitákat. A magyar olvasók számára különösen értékesek a munka azon részei, ahol a szerző a Leipziger Volkszeitung ós a Bremer Bürgerzeitung felfogását elemzi, hiszen ez utóbbiból nálunk semmi, az előbbiből csak pár példány áll rendelkezésre. Érdekesek ós helytállóak Wittwer azon megállapításai, amelyek a polgári pacifista irányzat és a szociáldemokrata munkás-tömegmozgalom összefüggéseiről szólnak, ahol az utóbbi erősebb, irányító befolyását emeli ki. Kitűnően érzékelteti a honvédelem kérdésében a pártban jelentkező eltéréseket és rendkívül jól sikerült a könyvnek az a záró fejezete, ahol a szerző a kormánynak a szociáldemokrata pártról kialakított véleményét mutatja be. Itt a szerző nagyrészt levéltári anyagok, részben már publikált források segítségével bizonyítja, hogy a kormány elsősorban a terror, a letartóztatások módszeréhez készült nyúlni a pártvezetők, képviselők ellen, de emellett alkalmazott más, megvesztegetési és igényesebb, a megnyerést szolgáló eszközöket is. A sokféle biztosíték ellenére a kormány mégis mindvégig tartott a munkásságtól, s ezt Wittwer elsősorban a munkástömegek javára írja. A szerző meggyőzően bizonyítja, hogy a szakszervezeti opportunista vezetőségnek milyen káros befolyása volt a pártra 1907-től kezdve (szerintünk ennek az összefüggésnek nagyobb figyelmet is lehetett volna szentelni, s kronológiailag lehetett volna e szálat végig vezetni). Jól érzékelteti, hogy a századforduló idején R. Luxemburg ós a baloldaliak azok, akik felfigyelnek az új történeti korszak beköszöntére. Nagy részletességgel tisztázza A. Bebel felfogásának alakulását, s A. Bebelt több esetben nemcsak a jobboldaliakkal, hanem K. Kautskyval is szembeállítja. Rávilágít, hogy míg K. Kautsky 1907-ben az internacionalizmus talajáról bírálta még a pártvezetést is, 1910-ben már ellenkező oldalra kerül, s 1911-től kezdve elsősorban R.Luxemburggal és a baloldallal vitázik. Wittwer megfigyelései lényegében helyesek! Megjegyzendőnek tartottuk volna, hogy Kautsky 1911-ben még szintén bírálta — ha enyhébb formában is — a pártvezetést, " eltávolodása ekkor még nem oly félreérthetetlen. Másfelől nem érezzük bizonyítottnak a Kautsky—Bebel különbséget. A szerző bizonyos fokig magyarázza Bebel magatartását, vitáit K. Liebknecht antimilitarista javaslataival (ezeket az eszmei ütközeteket a pártkongresszusokon nem követi végig), másfelől G. Ledebourral 1911-ben. Megtaláljuk Bebel azon sorait és gondolatait, amelyek háborúellenességét és radikalizmusát bizonyítják, de az ellenkezőket nem, s így az idős Bebel szereplését egy kissé megszépítettnek érezzük; már nem olyan problematikus, mint amilyen a valóságban volt. S ezt szerintünk a szerzőnek akkor is láttatni kellett volna, ha közben helyesen aláhúzza, hogy Bebel mindvégig elhatárolta magát a párt nacionalista jobbszárnyától, s haláláig megakadályozta a Südekumok és Noskék eluralkodását a pártban. Ugyancsak jobban árnyalni lehetett volna E. Bernstein magatartásának megvilágítását. Nagyobb teret lehetett volna szentelni Bernsteinnek „saját fiataljaival", a Sozialistische Monatshefte cikkíróival folytatott 1911 — 14-es vitáinak, hiszen Bernstein még az 1913-as adómegajánlást is helytelenítette (amiről nem esik szó), s mindezt nem egyszerűen a már saját korában megbélyegző jelzőként használt „anglomániája" miatt, hanem mert a militarista-nacionalista-háborús módszerek, a wilhelminus abszolutizmus megerősödése s a háborús katasztrófa veszélye tényleg aggodalommal töltötték el. Noha mindebbe jókora pacifizmus vegyült, e korban a pacifizmusnak vannak értékes jegyei is. Német viszonylatban éppenséggel nem ártott volna, ha ez a pacifizmus a polgári körökben erősebb. Noha e gyengeségre a szerző maga is utal, a berni 1913-as interparlamentáris konferencia alkalmával sem ártott volna rámutatni a német képviselet vérszegénységére. Néhány más ponton is hiányérzetünk volt. Az előszóban az 1870-es példamutatáson túlmenőleg is vissza lehetett volna emlékezni az I. Internacionálé útmutatásaira (1867 — 68-as kongresszus, az 1866-os háború, Marx megjegyzései stb.), a stuttgarti kongresszus is érthetetlen a francia párt 1906/7-es kongresszusi határozatai nélkül, csakúgy, mint az 1910-es koppenhágai, Hyndman előzetes vitacikkei nélkül. Noha a szerző hangsúlyozottan csak a német munkásmozgalom megelevenítésére törekedett, úgy hisszük, nagyobb mérvben kellett volna háttérként az egész nemzetközi munkásmozgalom hangulatát, válaszát megelevenítenie. A bázeli kongresszussal kapcsolatban éppen ezért nem tűnik elő