Századok – 1966

Történeti irodalom - Szeftel; Marc: Documents de droit public rélatifs á la Russie médiévale (Ism. Bónis György) 1345

1346 TÖRTÉNETI IIÎ.ODALOM irata vált ismeretessé, s ezekből 104 maradt fenn. A szerző hangsúlyozza, hogy a Rövid és a Nagyobb Pravda két különböző kódex, melyeknek viszonya a két Szudebniknek (1497, 1550) egymáshoz való viszonyával analóg. Ami a kódexek törvényi vagy szokásjogi eredetét illeti, nézete szerint a Rövid Pravda törvény-jellege inkább védhető álláspont, mint a Nagyobb Pravdáé. Azon belül ismét el kell választani egymástól az első 18 és a következő 25 cikket. Az első 18 artikulus szövege — mint Szeftel írja — nyelvi szempontból leginkább Novgorodra utal, törvényhozó nevét nem említi, tehát nincs ok arra, hogy Jaroszlávnak tulajdonítsuk. Korát a XI. század előttre teszi. A második rósz maga mondja meg, hogy a Jaro3zlavicsok jogalkotó gyűlésén keletkezett, mely a krónikái hagyomány szerint 1072-ben Visgorodban jött össze. (Említést érdemel azonban, hogy Tihomirovnak itt elfogadott felfogásával szemben B. D. Grekov a gyűlést nem sokkal Jaroszláv halála, azaz 1054 utánra teszi: Az orosz parasztság története a legrégibb időktől a XVII. századig. I. köt. Bpest. 1956. 128. 1. és jegyzet.) Szeftel fordítása az ún. akadémiai kéziratnak Grekov-kiadta szövegét (Moszkva—Leningrád. 1940) veszi alapul, jegyzetben utalva az ún. archeográfiai kézirat variánsaira. A Nagyobb Pravda fordításának alapjául az egykori Szentháromság-kolostornak a moszkvai Lenin-könyvtárban őrzött kézirata (Troickij Szpiszok) szolgál. A cikkek számozásában Szeftel Juskovnak 1935-ben megjelent kiadását követi (110 cikk, hozzá 6 „addenda" más kéziratokból), s ez sajnos megnehezíti a 121 cikket számláló, későbbi szovjet kiadással való összevetését. (Pamjatniki russzkogo prava pod red. Sz. V. Juskova. I. Pamjatniki prava kijevszkogo goszudarsztva X—XII. vv. Szosztavitel' A. A. Zimin. Moszkva. 1952. Goszjurizdat.) A kézirat teljes szövege nézete szerint nem korábbi a XII. század közepénél, és nem későbbi a XIII. század első negyedénél. Jellege — függetlenül szerkesztőjének személyétől — mindenesetre „fejedelmi jog". Szeftel a szöveg elemzése és az irodalom kiaknázása alapján a következő eredményre jut: A szerkesztés első szakaszában (alkalmasint Vladimir Monomachosz törvényével egyidőben) a szokásjog és a fejedelmi jog anyagát az uralkodó érdekét szolgáló egységes szövegbe olvasztották be. Második szakaszában (ismeretlen időben) elsősorban az öröklési jogi normákat fűzték hozzá, a harmadik szakasz, pedig a rabszolgákra vonatkozó — a XII. század második felében fennálló helyzetet kifejező — jogszabályokkal bővítette a Pravdát. A harmadik nagy jogforrás, a pszkovi statutum, nem kevesebb gondot okozott a kutatóknak, mint a Russzkaja Pravda két redakciója. Jelentősége rendkívül nagy, hiszen „Pszkov városa a feudális szóttagoltságban élő Oroszország valamennyi más városánál korábban tűnt ki gazdagságával, kultúrájával, társadalmi viszonyainak fejlettségével és társadalmi-politikai gondolkodásának merészségével" (B. D. Orekov: i. m. I. köt. 487.1.). Érthető tehát az a gond, amelyet Szeftel a forrás hű tolmácsolására és magyarázatára fordít. Bár a szöveg bevezetőben előadja, hogy Alekszander nagyfejedelem és Konsztantin fejedelem kartái, valamint a szokásjog nyomán a (bizánci) 6905. esztendőben, tehát 1397-ben fogadta el a pszkovi veese, keltét általában 1462 —1471 közé teszik, mivel az ugyanott említett öt katedrálissal szemben 1397-ben még csak négy, 1471-ben pedig már hat állott. Az ötödik alapítási éve, 1462 tehát terminus post quem a végleges szöveg szempontjából, mely azonban magában foglalja a városi jogalkotás megelőző termékeit is. A szerző különösen nagy elismeréssel tárgyalja Rozskovának 1927-ben kifejtett álláspontját, mely szerint az utolsó tizenkét eikk (109—120) nem utólagos hozzáadás a XV. századi szöveghez, hanem a pszkovi jogalkotás legkorábbi emléke, s a „polgármester" (poszadnik) első említésével, 1308-cal kb. egyidős. Azokat a kísérleteket viszont, amelyek a Pszkovszkaja Pravda egymásra rakódott rétegeit határozott időpontokhoz kívánják kötni (Poloszin pl. tizenkét redakciót különböztet meg), Szeftel finoman kifejezett szkepszissel kezeli. Az orosz egyházra vonatkozó szabályozásokra itt talán nem szükséges részletesen kitérni. Elég annyi, hogy a szerző ezeknél is gondosan figyelembe vette a régebbi és az újabb kiadásokat, irodalmi feldolgozásokat egyaránt. Ezekre és különösen Juskov megállapításaira támaszkodva úgy foglal állást, hogy Vladimir, Jaroszláv és Vszevolod kartái még középkori szerkesztésű, de hiteles mag köré felépített kompilációk, míg Szvjatoszláv novgorodi és Rosztiszláv szmolenszki fejedelem oklevelei (1137, 1150) formai szempontból is teljesen hitelések. Említést érdemel, hogy a Szent Vladimírnak tulajdonított kartát tartalmilag már S. Herberstein ismertette (Rerum Moscoviticarum Commentarii, Viennae 1549), teljes szövegét pedig már I. Culczinski kiadta latinul (Specimen Ecclesiae Ruthenieae, Romae 1773, Appendix). Franciául eddig csak a novgorodi Vszevolod kartája volt ismert (A. Eck: Le moyen âge russe, Paris. 1933, Appendice 1). A jelen kötet tehát ezen a téren is úttörő. Talán hasznos lesz egy szemelvényen bemutatni a szerzőnek az egyes forrásszövegek átírásában ós tolmácsolásában követett módszerét. Említettük, hogy a kétes szavakat