Századok – 1966

Történeti irodalom - Tazbir; Janusz: Bracia polscy w Siedmiogrodzie 1660–1784 (Ism. Kovács Endre) 1325

1326 TÖRTÉNETI IIÎ.ODALOM gyar nyelvű irodalom fokozottabb figyelembevételét bizonyára a szerzőnek a nyelvünkben való járatlansága akadályozta. A kép, melyet Tazbir ad, adatokban ős szempontokban rendkívül gazdag. A lengyel ariánusok a lengyelországi reformáció legradikálisabb irányát alkották, plebejus jellegű ideológiájuk rányomta bélyegét a XVI—XVII. századi lengyel politikai gondolkodásra és irodalomra, egyben sokrétű kapcsolatot jelez a korabeli Európa radikális szellemi mozgalmaival. A XVl I. században az ellenreformáció a legfőbb veszélyt éppen a szentháromságtagadó irányzatban látta, harcolt is ellene teljes eréllyel, és 1659-ben sikerült is elérnie, hogy a szejm határozatot hozott az ariánusok eltávolításáról. A diaszpórákba szoruló radikális irányzat egy nem jelentéktelen csoportja (a fennmaradt adatok szerint 380, illetve 500 fő), élve Kemény János fejedelem támogatásával, Erdély felé vette útját, ahová — mint Tazbir könyve bevezetőben kimutatja — már korábbi kapcsolatok is szólították. Az ariánusok erdélyi főközpontja Kolozsvár lett. Érdekes kettősség jellemzi az ariánus közösséget: miközben új otthonában igyekszik elhelyezkedni, fenntartja kapcsolatát régi hazájával ós a más irányba szakadt ariánus csoportokkal is. A kolozsvári lengyelek beilleszkedésének jellemző tényeként említi Tazbir, hogy a javarészt kézművesekből álló ariánus eklézsia tagjai már 1661-ben kérték felvételüket a helybeli céhekbe, s ez a fáradozásuk nem is maradt eredménytelen. Kemény halála után Apafi Mihályban találtak protektorra s élnek megszakítatlanul egyházi életet. A könyv szerzője sok adattal világítja meg a lengyel közösség belső viszonyait. Az 1672 —1710 közti éveket mint nehéz esztendőket jellemzi, s a bajok elsősorban pénzügyi természetűek. Nehézségeket okoznak azonban a lengyel és a magyar unitárius mozgalmak ideológiai eltérései is. Az ariánusokat egyház-szervezeti szempontból az erdélyi unitáriusoknak vetették alá, papjaik kinevezése az erdélyi szuperintendensektől függött, az ariánus szinódusokon megjelentek az erdélyi papok, a magyar püspökök vizitációba jártak az ariánusok templomaiba, ugyanők nyújtottak anyagi támogatást is a lengyeleknek. Mindez korántsem jelentett ideológiai alávetést is, sőt Tazbir könyve kimutatja, hogy az ariánusok szellemi önállósága egyes fontos kérdésekben (gyónás, úrvacsora) igen határozottan nyilatkozott meg. A szerző ismerteti Stanislaw Lubienieekinek 1660-ból kelt (az uppsalai egyetemi könyvtárban őrzött) instrukcióját az erdélyi lengyel unitárius testvérek számára, melyben kifejezetten hangot kap az aggodalom az ariánus hitvallásnak magyar hatásra bekövetkezhető esetleges „elfajzása" miatt. Ebben az aggódásban a szerző annak a jelét látja, hogy az ariánus mozgalom vezetői tisztában voltak azzal, hogy mind erkölcsi, mind egyházi-ideológiai szempontból előtte járnak az erdélyi rokon mozgalomnak. A Lubieniecki-féle utasítás erkölcsi szigora, a fegyverfogással és tisztségviseléssel szemben elfoglalt elutasító állásfoglalásával túlmegy a lengyel arianizmus általánosan ismert programján, aminek egyik indítóokát a szerző abban látja, hogy az utasítás szerzője ezáltal szerette volna megvédeni az ariánus egyházat a beolvadástól. Tazbir igen valószínűnek tartja, hogy a lengyelek e szigorú utasítás alapján valóban távol tartották magukat a hadviseléstől ós a hivatalvállalástól. A beolvadástól azonban ez nem mentette meg őket. Az erdélyi lengyel egyházközségnek az unitárius egyházba való beolvadását számos ok idézte elő. Volt az unitárius egyház részéről bizonyos nyomás is, különösen a későbbi szakaszban, de a lengyelek helyzete még így is sokkal jobbnak mondható, mint a Poroszországba sodródott testvéreiké. 1691-ig az erdélyi ariánusok csorbítatlanul megőrizték privilégiumaikat, gyakorolhatták vallásukat, terjeszthették az ariánus szellemi termékeket, iskolákat és nyomdát tarthattak fenn, házat, földet, szőlőt vásárolhattak. A vallási korlátozások Lipót 1691-es ediktumával kezdődtek, s Mária Terézia uralkodásáig mind nehezebb helyzetet teremtettek. E rossz sorsban azonban az ariánusok és az erdélyi unitáriusok osztoztak. A megnehezült viszonyok között indult meg az egyes ariánus központok beolvadása az unitárius egyházba. Tazbir ezt a folyamatot főleg Kolozsvár, Bethlen és Ádámos példáján követi nyomon, s arra az eredményre jut, hogy a magyar befolyás kiterjesztésében szerepet játszott az a tény is, hogy a jelesebb lengyel vezetők idővel kihaltak, s utódjuk nem akadt, maguk a lengyelek mind sűrűbben kötöttek házasságot magyarokkal, s így a természetes elmagyarosodási folyamat útjára léptek, s elriasztóan hatott a hívekre a lengyel egyház túlzottan szigorú, puritánus szelleme is. Az erdélyi ariánusok szervezett élete 124 évre terjed ki; ez imponálóan nagy idő egy emigráció történetében. Erdélyben a lengyel kézműves és alsóbb rétegekből álló radikális ariánus szekta több mint egy évszázadon át megőrizte nyelvét, vallását, szokásait. Annál meglepőbben hangzik ezek után a szerzőnek az a megállapítása, hogy e viszonylag hosszú időn át tartó kedvező körülmények semmilyen jelentős irodalmi, teológiai vagy történetírói eredményhez nem vezettek. Az ariánus mozgalom szellemi vezérkara a nagy szétszóródásban nem Erdélybe, hanem Németországba és Hollandiába került, s így a «