Századok – 1966

A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - Gurevics; A. Ja.: Általános törvény és konkrét törvényszerűség a történelemben 1265

1270 A. JA. GUKEVICS nem jut érvényre teljes egészében, mivel az előbbi konjunkturális jellegű s hatása időben korlátozott, az utóbbi viszont a maga teljességében csak hosszabb időszakok leforgása alatt bontakozik ki. A történeti törvényszerűségben a társadalmi fejlődési jelenségek összefüggésének ismétlődése s ugyanakkor ezen összefüggések konkrét megjelenésének egyedisége, sajátossága figyelhető meg. Például, az Európán a XIV. századtól kezdve végigvonuló parasztfelkelések hullámát tanulmányozva megfigyelhetjük mind a hasonlóság és ismétlődés jegyeit (a felkelések kirobbanásának feltételeiben, menetében, a résztvevők összetételében, a vereség okaiban), mind pedig a sajátosságokat, amelyek egymástól annyira különbözővé tették a Uolcino-felkelést, a jacquerie-t, Wat Tyler felkelését, a huszita-háborúkat, a katalóniai mozgalmat, a német parasztháborút, a Robert Ket vezette felkelést s a többit. Az ismétlődő jegyekben jutottak kifejezésre a XIV—XVI. századi európai feudális társadalom közös fejlődési törvényszerűségei, a különbségekben pedig mindazon országok feudális fejlődésének különbözősége és konkrét történeti sorsfordulóinak változatossága nyilvánult meg, amelyekben a népmozgalmak lezajlottak. Megállapíthatjuk tehát, hogy a társadalmi fejlődés törvényszerűségeinek két típusa van: az elsőt az általános szociológiai törvények, a tendencia-törvények alkotják, amelyek hatása csak nagyobb történeti időszakok, formációk, korszakok vagy éppen á világtörténeti folyamat egészének áttekintése alapján tárul fel. Ezeket a törvényeket a történelmi materializmus fogalmazta meg. E törvények a történeti folyamat legmagasabb szintű általánosítását, a filozófia és a szociológia szintjén megalkotott szintézisét foglalják magukban. A történettudomány a maga közvetlen gyakorlata révén nem fedi fel és nem fogalmazza meg ezeket az „átfogó törvényeket", ismeretüket azonban, mint a reális valóság tanulmányozásának legfontosabb eszközét, felhasználja. A marxista-leninista történettudományt a polgári történetírástól döntő ismérvként éppen az különbözteti meg, hogy a marxista történészek munkásságukban a történelmi és dialektikus materializmus törvényeire támaszkodnak. A történeti törvényszerűségek másik típusát a tulajdonképpeni történettudomány tanulmányozza. Ezeknek a törvényszerűségeknek — a szociológiai törvényekkel ellentétben — nincs meg az a tulajdonságuk, hogy különböző időszakokra, népekre és államokra alkalmazhatók lennének. E törvényszerűségek főtulajdonsága abban rejlik, hogy egybekapcsolja az ismétlődés és az egyéni megjelenés mozzanatait.1

7

Vajon lehet-e ilyenképpen ezeket törvényszerűségeknek neveznünk ? Véleményünk szerint mindenképpen. Az adott esetben a törvényszerűség fogalma a végbemenő konkrét történeti folyamat szigorú determináltságát és belső összefüggését fejezi ki. A történeti törvényszerűség: a történeti jelenségek determináltsága és okozati összefüggése. Mint már említettük, ez nem tárható fel olyanképpen, hogy az általános szociológiai törvény tartalmát az empirikus anyagra alkalmazzuk. A konkrét történeti folyamat okozati összefüggéseit és determináltságát a történettudomány úgy tárja fel, hogy a társadalmi élet jelenségeinek egészét — annak minden vonatkozásában — sokoldalú és aprólékos elemzésnek veti alá. A konkrét történeti törvényszerűség csak empirikus kutatás s e kutatás eredményeinek általánosítása révén tárható fel. A társadalmi élet elméleti elemzésének ilyenfajta kétszintű' elhatárolásával azonban nem szakítjuk-e el egymástól, nem állítjuk-e szembe egymással a kettőt? Úgy véljük, hogy a történetírás és a történetfilozófia különböző irányzatainak ilyen szempontú vizsgálata két szélsőség megfigyelésére ad alkalmat. Az első abban áll, hogy az okság elvét elválasztják a törvénytől. Ilyen tulajdonképpen a polgári történészek és történettudományi teoretikusok többségének felfogása. Ezek elsősorban azért utasítják el, hogy a történelmet objektív törvényszerű folyamatnak tekintsék, mert nem találnak benne szigorúan ismétlődő jelenségeket. Ezt az álláspontot, amely arra vezet, hogy a törté nelmet nem tekintik többé tudománynak, történeti irodalmunkban többször is bírálták.1 A másik végletet az a jelenség képviseli, hogy egyesek megkísérlik, hogy a társadalmi fejlődés konkrét törvényszerűségét általános szociológiai törvénnyel helyettesítsék s benne az okság elvét és más történeti összefüggéseket is teljesen feloldjanak. Nem szabad szemet hunynunk afelett, hogy az utóbbi tendenciának vannak hívei a szovjet történeti és filozófiai irodalomban s főként azon szerzők között, akik figyelmen kívül hagyták egyrészt a dialektikus és történelmi materializmus, másrészt pedig a rájuk épülő történettudomány közötti különbséget. E nézet elterjedtségét mindenekelőtt az az ideoló"Lásd: E. M. Stajermann: Ismétlődés a történelemben. Voproszi Isztorii, 1965. 7. sz. (Magyar nyelven lásd: Századok, 1966. évf. 2—3. sz.) " Lásd: I. Sz. Kohn: A filozófiai idealizmus és a polgári történeti gondolkodás válsága. MoszkVa, 1959 (orosï nyelven); uó: A neopozitivizmus és a történettudomány logikai kérdései. Voproszi Isztorii, 1963. 9. sz.