Századok – 1966

A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - Gurevics; A. Ja.: Általános törvény és konkrét törvényszerűség a történelemben 1265

1266 A. JA. GUKEVICS Az egyik társadalmi formációból a másikba való átmenet törvényét a filozófiai lexikon a sajátos történeti törvényekhez sorolja. E törvény értelmében a régi, önmagát túlélt formáció méhében létrejönnek és kialakulnak a haladóbb formáció feltételei. Olyan új társadalmi rendszer keletkezik, amelyre a termelőerők fejletlenségének más foka s ennek megfelelő termelési viszonyok jellemzők; az új társadalmi erők, miután érettségük meghatározott fokára jutnak, szótvetik a régi társadalmat, társadalmi forradalom zajlik le: az elnyomott osztálynak az uralkodó osztály ellen folytatott harca véget vet az utóbbi uralmának. Közismert, hogy a szovjet történeti irodalomban hosszú időn át ilyenképpen magyarázták a Római Birodalom bukását. Az effajta kísérlet azonban mindannyiszor kudarcot vallott, valahányszor számba vették a konkrét történeti tényeket és folyamatokat. Valóban, a kései Római Birodalomban a termelőerők, amelyeknek az említett törvény értelmében túl kellett volna nőniük a rabszolgatartó termelési viszonyokon, és összeütközésbe kellett volna velük kerülniük, nem fejlődtek, ellenkezőleg, a termelés stagnálása, sőt visszaesése volt megfigyelhető, ami azután zsákutcába vitte a római társadalmat. Aligha lehet továbbá kétségbe vonni azt a tényt, hogy a feudális viszonyok csírái, amelyek többé-kevésbé létrejöttek a rabszolgatartó rendben, nyugaton — egészen a Római Birodalom bukásáig — nem fejlődtek át feudális társadalmi renddé; a feudalizmus kialakulására tulajdonképpen csak a barbár hódítások s az ezek eredményekónt az európai társadalom szerkezetében bekövetkezett változások után került sor. Végül, teljesen evidens, hogy a rabszolgalázadások nem vezettek a rabszolgatartó rend bukására, hogy a rabszolgák nem voltak új termelési viszonyok hordozói, de egyáltalán: a rabszolgák küzdelme a rabszolgatartók ellen — mint erre Marx, Engels és Lenin nem egyszer rámutatott3 — nem volt az osztályharc legfőbb formája az antik Rómában. A római állam bukását elsősorban a barbár hódítások idézték elő, amelyeknek a belső válságtól meggyengült birodalom nem tudott ellenállni.4 Azt jelenti-e ez, hogy az egyik formációból a másikba való átmenet törvénye nem vonatkozik az ókori társadalomból a feudalizmusba való átmenet történeti folyamatára? Természetesen, nem ! Ez csupán annyit jelent, hogy az említett törvény olyan magas szinten általánosít, hogy az adott történeti időszakot általa közvetlenül megragadni, lényeges módosítások ós eltérések, számos fontos, a Római Birodalom rabszolgatartó és a hódító barbárok törzsközösségi rendjót jellemző sajátosságok figyelembevétele nélkül lehetetlen. A Római Birodalom bukása aligha magyarázható csak a rabszolgatartó rend válságával. Ebben szemlátomást több más lényeges tényező is közrejátszott. Hagyjuk függőben azt a kérdést, hogy egyáltalán lehetséges-e a rabszolgatartó rendből a feudalizmusba való átmene^ kizárólag a rabszolgatartó társadalőm belső ellentmondásainak kifejlődése alapján, a Római Birodalomhoz képest „külső" erők beavatkozása nélkül. Minthogy nincs rá lehetőségünk, hogy cikkünkben részletesen tárgyaljuk ezt a kérdést, csupán megjegyezzük, hogy a rabszolga osztály újratermelése nem a rabszolgatartó rend keretében ment végbe, hanem elsősorban azáltal, hogy egyre újabb és újabb, a rabszolgatartó világ határain kívül élő barbár és egyéb népeket kapcsoltak be a rabszolga kiszákmányolás rendszerébe.5

Következésképpen, a rabszolgaságból a feudalizmusba való átmenetnél — egymással összefonódva — nem egy, hanem kót társadalmi formáció: a rabszolgatartó és az ősközösségi rend mozgástörvényei érvényesültek. Engels, arról az ellentmondásról szólva, amely minden egyes rabszolgaságon alapuló társadalomra jellemző volt, megállapította: ,,A megoldás a legtöbb esetben a lezüllő közösségeknek más, erősebb közösségek általi leigázása (Görögország Makedónia és később Róma által); ameddig ezek maguk is rabszolgaságon nyugszanak, a középpont csupán áthelyeződik, és a folyamat magasabb fokon ismétlődik, mígnem (Róma) olyan nép a hódító, amely a rabszolgaság helyébe más termelési formát tesz."6

Engels többször is kifejtette azt a gondolatot, hogy az a „gyökeres forradalom", amely a rabszolgatartó társadalmat a zsákutcából kivezette, éppen a birodalom barbár, a feudalizmusnak utat nyitó meghódításában rejlett.' Ilyenképpen, ennek az ant ik világból a középkorba való átmenet alapjául szolgáló mélyreható társadalmi forradalomnak a tartalmát nem lehet pusztán általános szociológiai törvény alapján feltárni, itt a konkrét történeti törvényszerűség szintjén kell megadni a magyarázatot. 3 Lásd: Karl Marx és Friedrich Engels Művei. 16. köt. Bpest. 1964. 350. 1., Marx—Engels Válogatott Művek. Második köt. Bpest. 1963. 276.1., uo. 359.1., V. I. Lenin Művei. 29. köt. Bpest. 1953. 499.1. 4 E következtetések sokoldalú alátámasztását lásd: A. R. Korszanszkij : A rabszolgatartó rend feudalizmusba való forradalmi átmenetének kérdései Nyugat-Európában. Voproszi Isztorii, 1964. 5. sz. ' Lásd: M. N. Mejman, Sz. J). Szkazkin. Az ősközösségi termelési mód felbomlása alapján a feudalizmusba való közvetlen átmenet kérdéséhez. Voproszi Isztorii, 1960. 1. sz. » Karl Marx és Friedrich Engels Művei. 20. köt. Bpest. 1963. 678. 1. ' Lásd: Marx-Engels Válogatott Művek. II. köt, 270., 275—276. 1.