Századok – 1966
Tanulmányok - Jemnitz János: A Német Szociáldemokrata Párt erfurti programmjának megszületéséhez 1168
» AZ ERFURTI PROGRAM MEGSZÜLETÉSÉHEZ 1193 Liebknecht elméleti bevezetőjében azonban új, friss gondolatok is feltűntek — helyenként ezek ugyan szintén az engelsi figyelmeztetésekre támaszkodtak. így ezen a kongresszuson reagáltak szinte először a kapitalista gazdálkodás új gazdasági jelenségeire. Liebknecht ekkor jelezte, hogy a magánkapitalizmus mellett megfigyelhető az „állami kapitalizmus" tendenciája is, amit a „kapitalizmus legrosszabb fajtájának" minősített, minthogy a centralizáció a munkásság kizsákmányolását még fokozottabban biztosíthatja.95 Ebben a megközelítésben szintén érvényesült leegyszerűsítés, s bizonyos merevség is, mégis az a körülmény, hogy az államkapitalizmusra reagáltak, tanúsította, hogy a párt nem maradt el az élet valósága mögött. Ugyanitt Liebknecht utalt a trösztök, kartellek megjelenésére is, mint amelyek a tőkés társadalom ellentmondásait még jobban kiélezik. A párt, illetőleg a munkásosztály távlatait illetően Liebknecht előadásából kettős következtetés rajzolódott ki. Egyfelől nyomatékosan aláhúzta a tőkés rendszernek azokat a fejlődési tendenciáit, amelyek szinte automatikusan a „sírásók" megerősödését szolgálják. Ehelyütt az ipari centralizációt, a válságokat említette, amelyek csak gyorsítják a társadalom polarizációját, a kistulajdonos, kispolgári rétegek felszívódását. Liebknecht ezt a tendenciát kétségtelenül eltúlozta, rendkívül rövid, belátható kifejléssel számolt — s ebben nem állt egyedül, a kor szocialistái nagyrészt osztották ezt a várakozást. Másfelől azonban hangsúlyozta azt is, hogy a marxizmustól, a szocialista mozgalomtól idegen az a szemlélet, amely csak az automatizmusra rendezkedik be, s a történelemből kikapcsolja az eleven emberek tevékenységét, hiszen ez „fatalizmusnak, tétlen várakozásnak nyit tért".96 E gondolatmenetet a korszak szocialistái általában vallották, Liebknecht csak megfogalmazta, képviselte ezeket.97 Néhány ponton azonban előadóiindokoló beszédében egyéni, sajátos színek is kiütköztek. így történt ez az állammal foglalkozó résznél. Liebknecht megjegyezte, hogy atekintetben szocialisták között természetesen nincs különbség, hogy a tőkés rendszer talaján működő, azaz meglevő államot az osztályuralom és elnyomás szervének tekintsék. A vita és nézeteltérés — amelyet Liebknecht néhány pillanattal korábban egyszerűen inkább szóharcnak, mint véleménykülönbségnek minősített — ott kezdődik, hogy „az emberi társadalomnak az a formája és szervezete, amely az osztályállamnak és ezzel együtt a polgári társadalomnak és ezzel együtt a kapitalista termelésnek megdőltével ki fog fejlődni, viselheti-e az állam elnevezést, vagy nem. Én sehogy sem találtam annak a bizonyságát, hogy az -»állam« szóban és kifejezésben szükségképpen bennfoglaltatik az elnyomás és kizsákmányolás fogalma; és ebben térek el több barátomtól."98 Liebknecht ehelyütt megint feltűnően bizonytalan volt, hiszen korábban ő is kiemelte az állam funkcionálásának elnyomó, diktatórikus jellegét. Gondolatfelvetése ugyan valóban a történeti másnapra,'a szocialista társadalomra 95 Uo. 38.1. 96 Uo. 40—45. 1. 97 Megjegyzendő, hogy a kapitalizmus „automatikus összeomlásának" még később is akadtak hirdetői, s eZek Marx néhány megállapítására is hivatkozhattak, csak éppen megfeledkeztek Marx elemzéseinek másik részéről, amelyeknél a felépítmény ós az emberi tevékenység szerepót mutatta ki. Ezeket az 1880 — 90-es években Engels többszörösen aláhúzta, az „ifjú nemzedék" vulgarizálásait helyesbítve. 98 Uo. 39. 1.
