Századok – 1966
Tanulmányok - Jemnitz János: A Német Szociáldemokrata Párt erfurti programmjának megszületéséhez 1168
1180 JEMNITZ JÁNOS 4 A pártkongresszus előtt Bebel e kérdésben azt taglalta, hogy ezt a magatartását változatlanul indokoltnak tekinti, minthogy egy háborúban, ha a proletariátus egyszer már nem tudta kitörését megakadályozni, arra kell törekedni, hogy minél kevesebben pusztuljanak el a harctéren. Mindehhez Bebel még egy megjegyzést fűzött: hiszen a „külső ellenség ellen" fegyvertfogók védelméről, az egyszerű katonák életéről volt szó.42 Ez a „gyakorlatiasság" azonban túl messzire mutatott, s Werner ebben joggal látott ellentmondást a militarizmus kérlelhetetlen oppozíciója és a reformindítvány között. Tény, hogy ekkoriban a párt következetesen visszautasította a hadihitelek megszavazását, de a bebeli 1890. évi okfejtés kapukat nyitott az opportunizmus és nacionalizmus számára, amely 1913-ban, majd 1914-ben megváltozott körülmények között, sok új hatóerő jelentkezése nyomán magával sodorta a pártvezetést s a német párt túlnyomó többségét. A zavaró mozzanatok ellenére a pártvezetőség nyomatékosan állást foglalt a háborús politika, a gyarmatosítás ellen, Wilhelm Liebknecht és'Jules Guesde egymást követően a francia és német proletárszolidaritást éltették, s előre köszöntötték az eljövendő munkás-szocialista Franciaország, illetőleg Németország megszületését.43 A pártvezetést jobbfelől egyelőre csak mérsékelt bírálat érte. Georg Vollmar, a bajor szociáldemokratáknak már ekkor befolyásos vezetője egyelőre nem annyira az elvi, mint szervezeti kérdések talaján nyújtotta be reformigényeit. Arra hivatkozván, hogy a párt még nem szokott hozzá a legalitás szelleméhez, nem szervezte át sorait az új lehetőségeknek és körülményeknek megfelelően, azt kívánta, hogy egyes helyi, tartományi, illetőleg országos (tehát bajor, szász stb.) pártszervezeteknek biztosítsanak sokkal nagyobb autonómiát, vagyis a centralizációt mérsékeljék, a párt központi szervei ne igényeljék mindenkor a beleszólást és a döntés jogát.44 Vollmar okfejtéséből ugyan már ekkor sejlett, hogy nem pusztán szervezeti kérdések foglalkoztatták észrevételei megtételekor, a párt politikáját illetően azonban csak hónapokkal később adta elő elképzeléseit, amelyek a reformizmus irányába mutattak. A hallei kongresszuson azonban még egy igen fontos kérdésről esett szó — ami úgyszólván közvetlen előkészítése volt az erfurti kongresszusnak: jelesen Liebknecht ekkor terjesztette be javaslatát a gothai pártprogram felülvizsgálatára és átdolgozására — mindezt igen alapos és részletes indokoló beszéd kíséretében. Liebknecht megjegyezte, hogy 1875-ben Gothaban a programot tulajdonképpen kompromisszumként fogadták el. A kompromisszum megkötését Liebknecht az adott körülmények közepette szükségesnek tartotta, de azóta véleménye szerint az idő megérlelte a feltételeket a program átalakítására. Liebknecht utalt azokra a bírálatokra, amelyek e programot érték (nem említette névszerint sem Marxot, sem Engelst),45 valamint arra is, 12 Uo. 104—105. 1. 43 Uo. 85, 110. 1. 44 Uo. 132-133. 1. 45 Engels néhány hónappal késóbb, miután Liebknecht ellenségesen fogadta Marx munkájának, a „Gothai program kritikájá"-nak Neue Zeitbeni megjelenését — visszatért Liebknecht hallei beszédére, s kifogásolta, hogy a marxi kritikát Liebknecht egyszerűen kisajátította, nem emlékezvén meg Marxról, az eredeti szerzőről, másrészt helyenként úgy vitatkozott Marxszal, hogy ugyancsak nem ismertette az eredeti kritikát. Mindezt Engels egyrészt azzal magyarázta, hogy Liebknecht volt a gothai program egyik szerzője, másrészt mivel a teljes pártbékére törekedett, nem akart Lassalle híveivel szembekerülni. (Marx—Engels : Szocsinyenyija. 38. köt. Moszkva. 1965. 31, 75—76.1.)
