Századok – 1966

Krónika - Bottló Béla 1905–1964 (Bélay Vilmos) 1055

1056 KRÓNIKA A kecskeméti országos történész vándorgyűlés A Magyar Történelmi Társulat, a Művelődésügyi Minisztérium Közoktatási Főosztálya, az Országos Pedagógiai Intézet és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, 1966. április 7— 8-án Kecskeméten országos történész-vándorgyűlést rendezett. A vándorgyűlés középpontjában a művelődéstörténet kérdéseiről tartott ankét állt. A vándorgyűlés első napján Mátrai László akadémikus, Elekes Lajos akadémiai 1. tag, egyetemi tanár, Borús József kandidátus, a Társulat titkára ós Pozsgiy Imre, a megyei pártbizottság művelődési osztályvezetője foglalt helyet az elnökségben. A több mint kétszáz részvevőt Beile Géza, a városi tanács VB elnöke üdvözölte. Ezután Mátrai László akadémikus tartott vitaindító előadást. Bevezető előadásában a művelődéstörténeti kutatás mibenlétével és jelenlegi állásával foglalkozott. Kifejtette, hogy itt nem egyszerűen a hullámzó tudományos divatok egyikéről van szó (amint ezt a téma iránti érdeklődés örvendetes növekedése mutatja), hanem a modern történettudomány hazai és nemzetközi fejlődésének egy szerves, következetes jelenségéről. A marxista történetírás fejlődésének új állomása cz is, az elmélet és gyakorlat egységének jegyében szervesen bontakozik ki a szocialista tábor benső fejlődése során. A marxista tudomány figyelme a XX. és XXII., ill. a magyarországi VIII. kongresszus után fokozott mértékben fordul az „egész ember" problémái felé, a korábban nagyon is elhanyagolt „szubjektív oldal", a társadalmi és egyéni tudat problémái felé. Következik ez elsősorban abból, hogy a szocialista forradalom politikai és gazdasági alapfeladatainak megvalósítása után egyre inkább e forradalom kulturális feladatai kerülnek előtérbe, a lezajlott forradalmi változás tudati következményei. Másrészt ugyanezen kérdések fokozott kutatását írja elő a nemzetközi fejlődés is azáltal, hogy a békés egymás mellett élés politikájának fokozódó megvalósulása az ideológiai ellenfeleinkkel való konkrét és fokozódó vitatkozást hozza magával, s ennek sikeres megvalósításához égetően szükséges az általunk eddig elhanyagolt kulturális problematika kidolgozása, a pozitív, marxista megválaszolása azoknak a tudati kérdéseknek, melyeknek helytelen, polgári válaszait nagyon is bőven kínálják vitapartnereink, kihasználva mintegy azt az „ideológiai vákuumot", melyet a mi elméleti egyoldalúságunk okozott. A Párt ideológiai irányelvei („szocialista módon gondolkodni") világosan utalnak az itt rejlő elméleti feladatokra, és az Akadémia is már 1964-ben sürgette munkába vételüket, ill. maga is hozzáfogott e munkához: a „szubjektív oldal objektív fontosságát" hangsúlyozva, a kultúrhistóriai haladás és hanyatlás törvényeit kutatva (csak néhány példát említve), de azáltal is, hogy az ilyen tárgyú kutatások szervezeti feltételeit is egyre jobban megteremtette, létrehozván a szociológiai és pszichológiai kutató bázisokat és központi, kiemelt komplex témaként jelölte ki a „szocialista tudat kialakításának" problematikáját. A művelődéstörténet eredményes kutatása csak úgy lehetséges, ha történészeink túl lépnek a hagyományos és kényelmes köztörténeti szemlélet kialakult, szabványszerű korlátain és vállalják — az alkotó marxizmus szellemében — az újszerű témák ismereti, módszertani és ideológiai terheit. Ezt a feladatot nem lehet a filozófusokra (vagy egyéb szakmák képviselőire) áthárítani, annál kevésbé, mert történészeink már amúgyis bizonyos késésben, lemaradásban vannak e vonatkozásban, aminek egyik pszichológiai oka kétségkívül a szellemtörténeti szemléletbe való visszaeséstől vagy az idealizmus valami egyéb fajtájától való félelem volt. Nem kell várnunk a „kultúra" mibenlétének valaminő „végleges" definicíójára, hanem ki kell dolgoznunk nem csupán az intézmények és a társadalmi tudatformák történetét, hanem annak a „közbenső", de igen jelentős területnek a történetét is, melyet az újabb marxista kutatás társadalmi pszichikumnak nevez, s amely azokban a konkrét tényekben nyilvánul meg, melyeket közvélemény, közhangulat, közízlés, életforma, világnézet, jogtudat, közerkölcs stb. néven szoktunk — ha egyáltalán — megemlíteni. Ily módon juthat valóban szóhoz a történetírásban a történelem voltaképpeni alanya, az ember. Néhány tézis ezzel kapcsolatban alkalmas lehet a konferencia által való megvitatásra. a) A történelem mindig az egész társadalom története, vagyis egyaránt története az alapnak és a felépítménynek. b) Ez utóbbiba beletartozik a „társadalmi pszichikum" története is (ld. Porsnyev cikkét Ch. Mandrou könyvéről). c) A felépítmény története nem azonos az egyes társadalmi tudatformák történetének mégoly teljes summájával sem, a kultúrhistória nem azonos egy nép irodalomtörténetének. művészettörténetének, tudománytörténetének stb. egyszerű összegezésével.