Századok – 1966

Történeti irodalom - Clausewitz; Carl von: A háborúról (Ism. Perjés Géza) 990

993 TÖRTÉNETI IRODALOM ezeknek az elveknek a gyakorlatban történt megvalósulása alapján mond ítéletet egyes háborúkról és hadvezérekről. Clausewitz nem esett abba a hibába, hogy egy immanens katonai szférát alkosson, amiben a társadalmi viszonyoknak semmilyen hatásuk sem lehet a háborúra. Legnagyobb érdeme éppen az, hogy a háborút társadalmi jelenségként kezelte ós élesen tagadta, hogy pusztán katonai ügy lenne. És hogyan lehet olyat állítani, hogy Clausewitz a felelős azért, hogy a két világháborúban a civilizáció majdnem elpusztult? Egyrészt képtelen gondolat, hogy valamilyen háború konkrét megtervezésénél a vezérkarok elméleti művekhez fordulnának tanácsért. De, ha így lenne is, éppen Clausewitztől éppúgy kaphattak volna útmutatást a németek a Liddeí Hartnak jobban tetsző közvetett módszerekre, mint a ténylegesen követett, ellenfeleik megsemmisítését egy-két csapással elérni akaró eljárásukra. Ha a németek mindkét háborúban a gyors döntésre törekedtek, az angolszászok pedig inkább az időben bíztak, ez távolról sem jelenti azt, mintha a német vezérkar az abszolút háború megsemmisítő csapásának bűvöletében élt volna, az angolszászokat pedig valamilyen józan bölcsesség, esetleg a „közvetett megközelítés" elve vezette volna. Égyszerűen arról volt szó, hogy a szövetségesek hatalmas hadi potenciáljának érvényesítéséhez idő kellett, ós ennek felismerése határozta meg a szembenálló felek haditerveit. Amennyire kifogástalan Clausewitz alapkoncepciója és amennyire nagy jelentőségű az a megállapítása, hogy a háború társadalmi jelenség, ugyanannyira problematikusak hadtörténeti megállapításai, s ha valahol, akkor itt kell a bírálatnak igen élesen és félreérthetetlenül állást foglalnia. Különös jelentősége van ennek egy történeti folyóirat hasábjain, amelynek olvasóit mégiscsak az érdekli elsősorban, hogy mit hasznosíthatnak munkájuk közben Clausewitz művéből. Clausewitz hadtörténeti módszerének bírálatát legcélszerűbb azzal kezdeni, hogy milyen következtetéseket vont művéből a hadtörténeti kutatás. (A kérdésről már néhány gondolatot felvetettünk: A „metodizmus" és a Zrínyi—Montecuccoli vita. Századok 1961/4 — 6. és 1962.1. sz.; Mezőgazdasági termelés, népesség, hadseregélelmezés és stratégia a 17. század második felében. Bpest. 1963; Hadseregélelmezés, logisztika és stratégia a vasutak elterjedése előtti kétszáz évben. H. K. 1963; Az élelemellátás kérdése Napoleon oroszországi hadjáratában. Századok 1963.) A Clausewitz nyomán kialakult, de alapkoncepcióját tulajdonképpen félreértő hadtörténeti iskola elveit és módszertanát a következőkben lehet összefoglalni: 1. a hadművészet legfőbb elve a megsemmisítés, és egy hadvezér ténykedése elsősorban azon az alapon bírálandó el, hogy mennyire törekedett az ellenség megsemmisítésével végződő döntő csatára; 2. a francia forradalmi háborúkig és Napoleonig kevesen ismerték fel ezt az igazságot; 3. egy olyan attitűd eluralkodása a kutatásban, amely a francia forradalmi és napoleoni háborúkból kiindulva, a régebbi háborúkat szinte lenézte, és a hadművészet „örök elveinek" világánál tökéletlennek tartotta; ez az attitűd vezetett például a „metodizmus" hibás elméletéhez; 4. egy immanens katonai szféra megteremtése és a háború elszakítása a gazdasági, társadalmi és politikai viszonyoktól — mondhatnók: a szellemtörténet diadala a hadtörténetírásban. Mindazok után, amiket eddig Clausewitz koncepciójáról elmondtunk, csodálatosnak tűnhet, hogy tanításai ilyen következményekhez vezethettek. S ha még azt is tudjuk, hogy igen figyelemreméltó megállapításokat tett a francia forradalmi ós a napoleoni háborúkról, teljesen érthetétlennek tűnhet koncepciójának ez az eltorzulása követőinél. Hogy milyen világosan látta a francia forradalommal beköszöntő hadművészeti változásokat, arra nézve jellemzők ezek a sorai: „A francia forradalom rendkívüli hatásának okát nyilvánvalóan nem annyira a francia hadvezetés új eszközeiben ós nézeteiben kell keresni, hanem sokkal inkább a teljesen megváltozott államigazgatásban, a kormány jellegében, a nép állapotában stb." A francia forradalomban alapvető változások mentek végbe a hadművészetben, „de ezek a változások nem úgy keletkeztek, mintha a francia forradalom emancipálta volna és bizonyos fokig elszakította volna magát a politika járszalagjáról, hanem a változások a forradalom nyomán Franciaországban és egész Európában megváltozott politikából eredtek. Ez a politika más eszközöket és más erőket vonultatott fel, amiáltal oly energiái keletkeztek a hadviselésnek, amelyekre egyébként gondolni se lehetett volna. A hadművészet valóságos változásai tehát a megváltozott politika eredménvei s nemhogy a kettő lehetséges szétválasztását igazolnák, hanem sokkal inkább belső egységüket bizonyítják." Mindezek után miként vezethetett mégis Clausewitz műve a hadtörténeti kutatás említett tévedéseihez? Az első hibalehetőség magából az „ideális" és a „valóságos" háború megkülönböztetéséből, e két fogalom bevezetéséből eredt. Ez a megkülönböztetés ugyanis veszélyes dualizmus csíráit hordozza magábrn, az „abszolút" és a „valóságos" háború egymásmellettiségét, sőt az abszolút háború abszolutizálását, normaként való alkalmazását, ami végül is a történeti valóság megengedhetetlen megosztásához vezethet.