Századok – 1966

Történeti irodalom - Clausewitz; Carl von: A háborúról (Ism. Perjés Géza) 990

991 TÖRTÉNETI IRODALOM halál, a szenvedés, a pusztulás, a kötelességteljesítés, a hősiesség vagy a gyávaság megnyilvánulásai hagynak kitörölhetetlen nyomokat. A háborúhoz való hozzáállásnak ezekből az alapvető különbségeiből következik, hogy annak tengernyi irodalmát tanulmányozó olvasó teljesen tanácstalanul áll és egy lépéssel sem kerül közelebb lényegéhez. Valójában: mit tud az a háborúról, aki megtanulja a katonai szakmunkákból a harci alakzatokat és eljárásokat, a stratégia és a taktika különböző elveit és szabályait, de semmit nem tud meg a félelemről vagy a háború társadalmi hátteréről? De nyilvánvalóan egyoldalú képet alkot magának az is, aki, elolvasva a Háború és békét, megismerkedik ugyan a háború emberi oldalaival, de ugyanakkor, azonosulva Tolsztojjal a háború borzalmai felett érzett felháborodásában, mindent elvet, ami a katonai szakmához tartozik: hadtudományt, hadvezetést, stratégiát, taktikát. Clausewitz múlhatatlan érdeme, hogy a háború három oldalát — ti. a katonait, a társadalmi-politikait és az emberit — együtt látja, egymáshoz viszonyítja ós kapcsolatba hozza egymással. Ebből az eredeti álláspontból következik, hogy a háború lényegét sem előtte, sem utána nem ragadta meg senki hozzá hasonló mélységgel és annak egészen sajátos légkörét senki nem hozta közelebb az olvasóhoz, mint ő. Clausewitz könyve kétségtelenül nem könnyű olvasmány. Ennek legfőbb oka nem az, hogy nehezen érthető filozófiai nyelven írt, amint azt egyes kritikusai állítják, hanem sokkal inkább az, hogy műve befejezetlen és több igen lényeges kérdésről csak vázlatokat hagyott ránk. Sőt, azt kell mondani, hogy dialektikus ellentétek között hullámzó gondolatmenetének követése könnyűvé válik, ha az olvasó beledolgozza magát filozófiai nyelvébe, s ha világossá válik a mű fogalmi apparátusa. Csak így érthető meg koncepciója, s csak így kerülheti el az olvasó, hogy félreértse művét, amire befejezetlensége miatt, sajnos, bőven adódik lehetőség. Clausewitz felfogásának és módszerének vezető gondolata, hogy ki kell dolgozni a háborúnak a valóságtól elvonatkoztatott filozófiai fogalmát, az „abszolút", az „ideális", az „absztrakt" háború fogalmát, hogy „iránypontként" szolgáljon a társadalmilag adott, a „valóságos" háború tanulmányozásánál. Ezt a gondolatot a könyv első fejezetében fejti ki, amelynek címe: „Mi a háború?". A műnek ez a legfontosabb fejezete, nemcsak azért, mert az egyetlen, amelyet ő maga teljesen kidolgozottnak tartott, hanem azért is, mert, amint írja: „megadja az irányt, amelyet mindenütt (ti. a könyv átdolgozása során — P. G.) követni fogok". Mindenekelőtt a háború definícióját adja meg: „A háború az erőszak alkalmazása, hogy ellenfelünket akaratunk teljesítésére kény szeri tsük." Hogy ezt a célt elérhessük, az ellenséget képtelenné kell tennünk a védekezésre és „fogalmilag a háborús ténykedés tulajdonképeni célja ez", amely háttérbe szorítja, helyettesíti az előbbit, ti. azt, hogy az ellenséget akaratunk teljesítésére kényszerítsük, mint olyat, „ami nem tartozik magához a háborúhoz". Miután a háború filozófiai fogalmából következően az erőszak alkalmazásának nincsenek korlátai és mert mindkét fél a másik teljes lefegyverzésére^ törekszik és erőit a végsőkig megfeszíti, kölcsönhatás áll elő, amely a végletekhez vezet. Ép ezért a mérséklés elve idegen a háború fogalmától. Imígyen tehát, ha csupán a háború elvont fogalmát követnénk, a szüntelen kölcsönhatások következtében a legvégsőhöz jutnánk el, ami természetesen nem lenne más, mint a „képzelet játéka". A valóságban ugyanis minden másként alakul, mivel a háború: 1. nem hirtelen váratlansággal fellépő elszigetelt jelenség, hanem összefügg az állam előbbi állapotával; 2. nem egyetlen döntésből, vagy egy időben végbemenő döntő akciók sorából áll; 3. nem önmagában befejezett aktus, hanem kimenetelét már a rákövetkező politikai állapotra vonatkozó kombinációk is befolyásolják. Ebben az esetben viszont újra előtérbe lép a háború politikai célja — ti. akaratunknak az ellenségre való kényszerítése —, amelyet eddig a háború katonai célja — ti. az ellenség teljes lefegyverzése vagy megsemmisítése — helyettesített. Amennyiben ugyanis a végletekre való törekvés törvénye megszelídül, a politikai cél automatikusan újra a színre lép. És abban a pillanatban, amint a háború elhagyja a valóság felett lebegő fogalmi világot, amint érintkezésbe kerül a társadalmi és állami élettel valamint az emberek szubjektív törekvéseivel ós érzelmeivel, döntően esik latba a mérlegelésnél a háború politikai célja, és erőfeszítéseink is ehhez igazodnak: nagyobb politikai tét nagyobb, kisebb tót kisebb erőfeszítést von maga után. Ilyep formán tehát az eddig háttérben maradt politikai cél fogja megszabni a katonai célkitűzést és az erőfeszítés mértékét is. De' más körülmények is „szelídítik a háborút ós növelik az abszolút és a valóságos háború közötti szakadékot: az óhatatlanul előálló harci szünetek, a háborúban oly gyakori véletlen és a szerencse, az állandó veszély és ennek következtében a karakternek, azaz a szubjektív elemnek döntő szerepe". Láthatjuk tehát, hogy a dolgok természetéből következően a hadtudományban „az abszolút, a matematikai számítás soha nem találhat