Századok – 1965
Tanulmányok - R. Várkonyi Ágnes: A Habsburg-abszolutizmus és a magyarországi jobbágyság a XVII–XVIII. század fordulóján 679
V A HABSBURG-ABSZOLUTIZMUS ÉS A JOBBAGYSÁG 681 gazdasági intézkedéseivel szorosabbra fűzi Magyarország viszonyát birodalma egyéb országaival. Az állami centralizációnak még a XVI. században megindult folyamata most vesz olyan fordulatokat, amelyekben már feldereng a XVIII. században, Mária Terézia uralkodása alatt kibontakozó abszolutizmus képe. Az államhatalomnak Magyarországon regnáló képviselői pedig — a katonák és hadi comissáriusok, a hadseregszállítók és a jezsuiták, a sótisztek és a harmincadosok a német, cseh, olasz új földesurak és a különböző bizottságok tagjai, de a hazai „németes urak" is, nem annyira nyelvükkel és szokásaikkal, mint inkább a zsoldosuralom és a bürokrácia módszereivel a lakosság számára nem csupán az abszolutizmus, hanem ugyanakkor az idegen nemzet uralmának megtestesítői is. Rajtuk töltik ki első elkeseredésüket a felkelő jobbágyok, ők a közvetlen kiváltói, bűnbakjai és célpontjai a XVII—XVIH. századforduló jobbágymozgalmainak. Kézenfekvő volt tehát a Habsburg-államhatalmat ostromló jobbágyfelkelésekben csupán ugyanazt látni, mint Bécs és a magyar nemesség feszült viszonyában és összecsapásaiban: az idegen hatalom és a védekezésbe kényszerült nemzet harcait. A kor jobbágymozgalmainak társadalmi indítékait, bár polgári történetírásunk néhány elszigetelt képviselője meglátta, lényegében, történeti összefüggéseiben a legutóbbi évek történetírása tárta fel és vette számba. Ma már gazdag tényanyag bizonyítja, hogy a Habsburg-állam ellen fegyverre kelő jobbágyokat nem csupán az idegen elnyomó elleni indulat vezette, hanem ugyanakkor társadalmi elnyomattatásuk gyűlölete is eltöltötte. Jobbágyi kötöttségeik szétszaggatásának vágya ugyanúgy harcra késztette, mint az a többé-kevésbé tudatos szándék, hogy megnyerjék az ország függetlenségét.3 Fegyverfogásuk objektív, de sok esetben szubjektív feltétele volt, hogy az idegen államhatalom igájával együtt levetik a jobbágyi terheket is, kikerülnek, vagy örökre megszabadulnak a földesúr uralma alól. Alig került azonban behatóbb elemzésre az a kérdés, hogy az örökös jobbágyság rendszere és a Habsburg-állam között milyen konkrét összefüggések vannak. A császári hatalom intézkedései, új berendezkedése hogyan éreztette hatását a jobbágyi élet mindennapjaiban. A katonai zsarolások és az adóprés következményeinek látványos jeleneteiből már a polgári történetírás sokat lepergetett, de kétségtelenné az utóbbi másfél évtized kutatásainak eredményei tették, hogy a visszafoglaló háborúk teherbíró képességénél jóval nagyobb terheket raktak az országra.4 Nyitott kérdés maradt azonban, hogy a háborúnak ebben a korban mindenütt rendkívül sok megpróbáltatást jelentő igája okozta-e csupán a fejlődésben elmaradt ország adott viszonyaihoz képest is gyors és szembetűnő anyagi leromlását, vagy ezzel egyidejűleg az államhatalom idegen volta, abszolutista jellege miatt telt meg csordultig a jobbágyi lakosság nyomorúságának pohara. A jobbágyok Habsburg-ellenes indulatainak van-e fejlődésüket meghatározó mozzanatokban rejlő, objektív alapja, van-e törvényszerű oka? 3 Esze Tamás: II. Rákóczi Ferenc tiszántúli hadjárata. Századok (továbbiakban: Sz.) 1951. 30—119. 1. — Kuruc vitézek folyamodványai (szerk.: Esze Tamás). Bpest. 1955. —11. Várkonyi Ágnes: Bercsénvi Miklós pátense a fegyverrekelt jobbágyok felszabadításáról. Sz. 1958. 22.'1. 4 A kor általános történeti összefoglalása: Magyarország története. Bpest. 1964. I. köt. 169 — 316. 1. —A Habsburg-államapparátus kiépítésére: Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története. Bpest. 1946.
