Századok – 1965

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 612

634 FOLYÚ IRATSZEMLE jogi éa hatalmi helyzetének megszilárdítását célozta a rivális konstantinápolyi pátriárkával szemben. VII. Gergely minden megszorítás, vagyis az eretnek-klauzula nélkül képviselte a pápa el nem ítélhetésónek elvét; hívei azonban már engedményre kényszerültek. A XI—XII. század egyházpolitikai publicisztikája a római egyház viharos múltjából szintén a pápai immunitást korlátozó következtetéseket vont le. A XII. században fellendülő, de csupán a források előadására szorítkozó, minden önálló állásfoglalástól tartózkodó történetírás nem járult hozzá a probléma tisztázásához; viszont az ugyanekkor felvirágzó egyházjog inkább a pápai kiváltság csorbítására hajlott. Az immunitás egész anakronizmusát beszédesen igazolta Szép Fülöpnek VIII. Bonifác pápával szembeni eljárása, amelyet egyébként nagyszabású publicisztikai tevékenység készített elő és indokolt. A XIV. században az uralkodói abszolutizmus és a zsinati eszme tovább szűkíti a pápai jogot. A konstanzi zsinat 1415. április 6-i dekrétuma a zsinat pápa fölötti fennhatóságának kimondásával gyakorlatilag hatályon kívül helyezte az immunitás híres elvét. — B. DER DONAURAUM 1964. 2. szám. — ALBERT K. SIMON: Rudolf Lodgman és a régi osztrák nemzetiségi kérdés c. tanulmánya (75 — 82. 1.) része annak a tanulmánysorozatnak, amelyet a folyóirat a Habsburg-monarchia 1918 előtti nemzetiségi politikájáról megindított, s amelyből a szociáldemokrata Kari Rennerrel foglalkozó tanulmány már megjelent, a keresztényszocialista Ignaz Seipelről szóló pedig megjelenés előtt áll. Az angol ősöktől származó, Prágában német környezetben és szellemben nevelkedett Lodgman a német nemzeti liberális mozgalomból a XIX. század végén kinőtt német nemzeti mozgalom képviselője volt anélkül, hogy ennek programját és politikáját teljesen magáévá tette volna. Lodgman meggyőződéses demokratának vallotta magát. Mint az osztrák birodalmi és a cseh tartományi gyűlés képviselőjétfőként a nemzetiségi kérdésnek aHabsburg-monarchián belül való megoldása foglalkoztatta. Nézetei sok rokonságot mutattak Ferenc Ferdinándnak és körének föderalizációs terveivel, de a híres „műhely" munkájába fiatalsága miatt nem kapcsolódhatott be. Igazi tevékenysége 1917 — 1918-ban bontakozott ki, amikor IV. Károly miniszterelnökké is ki akarta nevezni, de nemhogy parlamenti többsége nem volt, hanem még saját pártja is szembefordult vele. Lodgman nemzetiségi reformtervének középpontjában a népi önrendelkezési elv figyelembe vételével Ausztriának nemzeti autonómiák segítségével való átalakítása volt azzal a be nem vallott számítással, hogy az agresszív nacionalizmusról lemondó németség továbbra is biztosítani tudja valamilyen formában gazdasági ós kulturális vezetőszerepót. Lodgman föderációs terve a Németországhoz való viszonyban is változást hozott volna. Németországnak fel kellett volna ismernie, hogy Ausztria nem folytathat kizárólag német politikát, s nem tarthatja fenn magát tartósan mint Németország egyetlen szövetségese. Ezér^ a német-osztrák kapcsolatok terén vissza kell térni a bismarcki alapokhoz. Lodgman politikája tehát 1918-ban már messze elmaradt az idő követelményeitől, és esetleges megvalósítása sem menthette volna meg a felbomlástól Ausztriát. A szerző utal arra a sokatmondó tényre, hogy amikor Károly császár 1918. október 18-án Lodgman eszméinek jegyében meghirdette Ausztria átalakításának programját, ez nem Ausztria újjászületésére, hanem — felbomlására vezetett. — Rendkívül érdekes és hasznos összeállítást közöl HELMUT SLAPNICKA: A keletközépeurópai jog forrásai és irodalma a második világháború óta (95 —109. 1.). Az összeállítás országok szerint tagolva a következő anyagot közli: A) Források: 1. Közlönyök: a) Törvénytárak, b) Hivatalos lapok, c) Jogszabályok újra közlése, 2. Nyugati nyelvekre való fordítások; 3. Név- és tárgymutatók törvénytárakhoz; 4. Igazságszolgáltatás. B) Irodalom: 1. Bibliográfiák; 2. Enciklopédiák, lexikonok, kétnyelvű szótárak; 3. Folyóiratok és évkönyvek; 4. Összefoglaló munkák ós tankönyvek. — B. JAHRBÜCHER FÜR GESCHICHTE OSTEUROPAS 1964. 12. köt. 2. (júl.) szám. — EDGAR HOESCH: II. Katalin ún. „görög terve" c. tanulmányában (168— 206. 1.) a kérdés historiográfiai áttekintése és a források ismertetése után Oroszország XVIII. századi keleti politikáját vizsgálja. Megállapítja, hogy Nagy Péter után először II. Katalin kezdett komolyan foglalkozni a Török Birodalom felosztásának gondolatával az 1770-es évek végén. A birodalom külpolitikájában ekkor végbement alapvető változást jelezte a külügyminiszter (Panyin) távozása, a közeledés Ausztriához és II. Katalin második unokájának feltűnően görögös jellegű keresztelési ünnepsége, aki ráadásul a Konstantin nevet nyerte. Mindez a szerző szerint Katalin görög politikájának előjátéka volt, amit kiegészített az, hogy Katalin elődeinél inkább kész volt arra, hogy a balkáni szláv népek várakozását a cári birodalommal, mintmegszabadítóval kapcsolatban beváltsa. Ez a,