Századok – 1965

Krónika - Beszámolók kandidátusi disszertációk vitáiról - 343

352 KRÓNIKA áll összefüggésben, jóllehet a két irányzat jellegében rejlő ellentmondás ekkor még nem bontakozott ki. Emellett Simon Péter közli és értékeli a MSzDP 1894-es kongeresszusán „a mezei munkás"-kérdésről elfogadott határozatot. A magyarországi szocialista mozgalomban 1889-ben felülkerekedett osztályharcos irányzat nem tudta végleg megszilárdítani vezetőszerepét; bukásával lezárult az agrárszocialista mozgalmak első szakasza. Az opportunista erők, kihasználva, hogy a 90-es évek közepén az uralkodó osztályok fokozódó terrorhadjárata súlyos helyzetbe hozta az MSzDP-t,1896-ra ismét kezükbe ragadták a párt vezetését. Az opportunista csoport azért, hogy a vidéki küldöttek támogatását is megszerezze, többek között mint a földmunkásmozgalom fejlesztésének híve lépett fel, s támogatta az ilyen irányú határozatokat. A későbbiek során azonban a megalkuvó vezetők arra törekedtek, hogy megakadályozzák a földmunkásmozgalom fejlesztése érdekében hozott döntések megvalósítását. Magatartásuk a földmunkásmozgalom kettészakadásához vezetett. A SzDP agrárpolitikája mellett a szerző bemutatja a Várkonyi-fóle mozgalom kibontakozását és tevékenységét, valamint a Független Szocialista Párt megalakulását. A párt programjának legfőbb pontjait ismertetve felhívja a figyelmet arra, hogy e határozat már azt mutatja, hogy Várkonyiék mozgalmában a földosztás, tehát a polgári demokratikus tendencia vált uralkodóvá. A földosztás jelszavával Várkonyi pártja rövid idő alatt olyan megyéket is meghódított, ahová eddig a mozgalom nem tudott behatolni : Szabolcs, Szatmár, Ung vármegye, Bodrogköz, Mátravidók, csúcspontját a szabolcsi-zempléni megmozdulásokon érte el. E sikerek arra késztették a hatóságokat, hogy szétverjék Várkonyi mozgalmát. Magát Várkonyit elfogták és bebörtönözték, mozgalma központi irányítás hiányában csakhamar széthullott. Miután az uralkodó osztályok terrorja súlyosan érintette a MSzDP-t is, megkezdte visszavonulását a falvakból. így a tömegek magukra maradtak. 1898 tavaszán életbelépett az 1898 III. tc., az ún. „rabszolgatörvény",, amely az aratósztrájkok megakadályozására irányult. Ezzel lezárult a 90-es évek magyarországi földmunkás- és szegényparasztmozgalmainak második szakasza. Pölöskei Ferenc kandidátus opponensi véleményében kiemelte, hogy a disszertáció az 1890-es évek parasztmozgalmait a munkásmozgalom történetével és az uralkodó osztályok politikájával való összefüggésében mutatja meg. Színvonalasan ábrázolja a szegényparasztság egyes rétegeinek helyzetét, életkörülményeit, különösen a kubikusságról s a mezei munkásokról szóló fejezet kiemelkedő. A dolgozat erényei közé tartozik az is, hogy a kiegyezés utáni tőkés fejlődést is elemzi, s először tesz eredményes kísérletet a viharsarki mozgalmak okainak ós körülményeinek feltárására. Bár itt az okok között, vélekedett az opponens, az amerikai utas kapitalista fejlődésnek nagyobb szerepe volt, mint ahogy a tanulmány ábrázolja. Figyelemre méltónak tartotta a szerzőnek a parasztmozgalmak szervezeti problémáiról szóló fejtegetéseit, s felvetette: fontos lenne annak kimutatása, hogy mennyiben tekinthetők a szegényparaszti rétegeket tömörítő egyletek, egyesületek a magyarországi szociáldemokrata mozgalom részének. Külön elismeréssel szólt a mozgalmakban résztvevők társadalmi és nemzetiségi összetételének elemzéséről, valamint a Várkonyi-mozgalom bemutatásáról. A Várkonyi-mozgalom ideológiájáról szólva Pölöskei Ferenc egyetértett a Simon Péter által adott jellemzéssel. Kifogásolta azonban, hogy a szerző nem szán elég teret Schmitt Jenő anarchista nézetei bírálatának. Kétségtelen, hogy ezekben az években Schmitt nézetei nem okoztak nagyobb kárt a mozgalomnak, mondotta, de a mozgalom letörése, a rabszolgatörvény elfogadása után Várkonyira s az 1897/98-as események résztvevőire is komolyabb mórtékben hatottak már. Éppen azért egyes korábban jelentkező tételeit: az államnélküliség, valamint felekezetnélküliség elvének hirdetését s annak befolyását behatóbban kellett volna megvizsgálni. A Várkonyi-mozgalommal kapcsolatban felhívta a szerző figyelmét, hogy a disszertációban nem ad határozott választ arra a kérdésre: miért támogatták Várkonyiék 1890-ban a Népakaratot s a mögöttük álló opportunistákat. Vitába szállt az opponens Simon Péternek az 1897/1898-as évek parasztmozgalmaira vonatkozó azon általánosító megállapításaival, melyek szerint: „a falusi mozgalom — bár továbbra is az ország fő gabonatermelő területein volt a legerősebb — ténylegesen országossá vált". Tény, s ezt a szerző meggyőzően bizonyítja, — hangoztatta, — hogy különösen 1898 első felében a Dunántúlon is több parasztmegmozdulással és szervezkedéssel találkozunk, itt is követelték a tömegek a földadó leszállítását, a papi adó megszüntetését, a napszámbérek felemelését, sőt a földosztás követelésének jelszava is felmerül, de a Dunántúlra ekkor még nem a forradalmi demokratikus szervezkedés a jellemző, s a cselédség mozgalmaira sem tudnánk sok példát felhozni. Ezért itt is inkább arról beszélhetünk,