Századok – 1965

Történeti irodalom - Tóth Sarolta: Magyar és lengyel Imre-legendák (Ism. Kubinyi András) 281

.281 TÖRTÉNETI IRODALOM tot ilyen értelemben: Livius XXVIII. 39, 11, XXXVI. 7, 7). A 221. lapon a 2. bekezdés utolsó mondata az idem de fratre eins possum dicere kezdet miatt az előbbi mondatnak aligha ellentéte, inkább logikus folytatása, és kb. így fordítható: „Ugyanezt állíthatom testvéréről, erről a nyomorultról, aki ezen eset (ti. bátyjának állítólagos felségsértóse) által méltatlanná vált, úgy hogy nem lehet többé hasznos senatortársatok." De ezek — terjedelmesebb munkában — elkerülhetetlen és lényegtelen apróságok. A szerkesztőnek, aki a válogatás hálátlannak tűnő feladatán kívül a gyakran bonyolult és sok buktatót magukban rejtő szövegek fordítását is nagyrészt maga végezte el, és munkájával a római történelemnek úgyszólván minden aspektusára, minden problémájára kiterjedő, kitűnően használható forrásgyűjteményt adott az ókori történelem iránt érdeklődők kezébe, esak hála illetheti könyvének, remélhetőleg mennél nagyobb számú olvasói részéről. HAHN ISTVÁN TÓTH SAROLTA: MAGYAR ÉS LENGYEL IMRE-LEGENDÁK (Szeged, 1962. Acta Umversitatis Szegeditusis, Acta Historiea, Tenuis XI. 72 1.) A felszabadulás előtti magas színvonalú feudális-kori forráskritikai irodalom hosszú ideig nem talált folytatóra. Ha jelentek is meg értékes forráskritikai munkák: ezeket olyan kutatók írták, akik még a polgári korban végezték az egyetemet. Az új generációnak a korai feudalizmus kora elbeszélő forrásainak kritikai méltatásától való idegenkedése talán magyarázható azzal, hogy e korszakkal amúgy is jóval kevésbé foglalkoztak. Ujabban azonban a jelek szerint kedvező fordulat állt be: talán elég utalnunk Gerics József kitűnő munkájára (Legkorábbi gesta-szerkesztéseink keletkezésrendjének problémái, Bpest. 1961), amely modern szemlélettel és a legmintaszerűbb forráskritikai elemzéssel dönti el a gesták körüli vitákat. Ugyancsak az új történészgenerációhoz tartozik az előttünk fekvő munka szerzője, és már elöljáróban meg kell említenünk, hogy munkája alapos szakmai felkészültségről tanúskodik, és a marxista módszer alkalmazásával a forrás több problémájának megoldását is elérte. Megállapítása szerint a magyar legenda a XII. század elején, a Bartvikféle István-legenda felhasználásával készült, a lengyel Imre-legenda viszont a XII—XIII. század folyamán keletkezett. Eredményeihez elsősorban a stíluskritika alkalmazása segítette hozzá. Kérdés azonban, hogy megérte-e a hatalmas ráfordított időt ós munkát Tóth dolgozatának eredménye. Az Imre-legenda erősen másodlagos értékű forrás történetileg, legfeljebb mint kora egyházi ideológiájának kifejezése használható fel (ezzel foglalkozik is a szerző), de mindez nem indokolja ezt a terjedelmet. Kétségtelen azonban, hogy a legenda nem választható el a korszak többi forrásától, és így a legenda segítségével a többi forrás értékeléséhez is közelebb juthatunk. A szerző igen helyesen megkísérelte ezt is, és az Imre-legenda alapján a ránk maradt krónikákban interpolációt vél felfedezni (36—43. 1.). Sajnos azonban témáját teljesen az Imre-legenda szemszögéből vizsgálta, és ezért itt eredményei nem meggyőzők. A legnagyobb hibát talán azzal követte el, hogy nem használta fel Gerics idézett művének eredményeit, amelyeket pedig ismerhetett. (Gerics könyve 1961 tavaszán jelent meg, míg Tóth könyvét 1962 szeptemberében adták nyomdába.) Még néhány kisebb megjegyzés: a lengyel Imre-legendákkal kapcsolatban idézi Dlugosz XV. századi lengyel történetírót, akinek munkája részben megőrizte azokat. Tóth a Históriáé Polonicae librit nem a múlt századi nagy Dlugosz-kiadásból, hanem egy 1711-es editióból idézi. Foglalkozik Dlugosz kritikájával, de nem ismeri a vonatkozó magyar feldolgozást, Bottló Béla 1932-ben megjelent könyvét (Dlugosz János História Polonicája mint magyar történeti forrás), továbbá Macartney 1947-ben megjelent tanulmányát. A másik kérdés ugyancsak Dlugosz alapján vetődik fel. Szerinte ugyanis a Kopasz-hegyi lengyel kolostort (amelyhez a lengyel legenda kapcsolódik) a görögök módján építették fel, mégpedig kváderkövekből (Tóth, 63. 1. 286. j.). Ezt a Dlugoszmegjegyzést a szerző bizánci stílusra magyarázza, és ebből következtetéseket von le (66. 1.). Kérdéses azonban, hogy Dlugosz meg tudta-e különböztetni a bizánci stílust, és nem a román stílust tartotta-e görögnek. (A szöveg alapján lehetne román stílusra gondolni.) Megjegyzéseink ellenére elismeréssel vagyunk a szerző szorgalma iránt és reméljük, legközelebb már egy fontosabb forrásról, a teljes szakirodalom ismeretében fog írni. KUBINYI ANDRÁS