Századok – 1965

Történeti irodalom - Andics Erzsébet: A Habsburgok és Romanovok szövetsége (Ism. Kovács Endre) 245

.246 TÖRTÉNETI IRODALOM gesége abban nyilvánult meg, hogy a források kritikájával mostohán bánt, készpénzként tekintett olyan nyilatkozatokra, melyeket a társadalmi fejlődés és a politikai helyzet mélyebb ismerete eleve illuzórikusakká tesz. A cári intervenció, mint téma, nyilván hasonló csapdákat rejt. Az előttünk fekvő mű éppen azt példázza, hogy a marxizmussal felvértezett kutató eligazodása a szövevényes kérdésekben mennyivel könnyebb a polgári történészénél. A szilárd eszmei koncepció már az előszóból kiviláglik s átjárja az egész könyvet. A szerzőt mindenekelőtt az a kérdés foglalkoztatja, milyen okok érlelték meg a cári intervenciót. A kérdésre adott felelet jelzi a mű koncepciójának tengelyét. A könyv a leghatározottabban elvet minden olyan felfogást, mely a cári beavatkozást valamiféle véletlennek tekinti vagy pusztán a pillanatnyi politikai konstellációval magyarázza. Nem a cár jó, vagy rossz kedve, nem a pillanatnyi politikai esély vagy egyéb alkalmi okok döntötték el a cár beavatkozását a magyar szabadságharcba, hanem egy mélyebben fekvő ok: a Habsburgok és Eomanovok azonos társadalmi és politikai koncepción nyugvó szövetsége, melynek ki kellett váltania a beavatkozást, mihelyt a magyar forradalom közvetlenül a Monarchia létét fenyegette, mihelyt arról volt szó, hogy I. Miklós cár, az európai reakció akkori feje, elveszti egy fontos szövetségesét és támaszát. Ennek a tételnak a bizonyítását nemes szenvedéllyel végzi munkájában a szerző s az eredmény nem is marad el. Aki e mű elolvasása előtt maga is úgy látta, hogy a cár beavatkozásának be is kellett következnie, meg el is maradhatott volna, aki hajlamos volt arra, hogy a lengyelek részvételével magyarázza az intervenciót és engedje megtéveszteni magát az ilyen irányú propagandától, vagy aki a Függetlenségi Nyilatkozatban, mint végzetes lépésben vélte az okok forrását felfedezni — e könyv meggyőző érvelése alapján bizonyára magáévá teszi Andics Erzsébetnek azt a felfogását, hogy az intervenció csak szükséges következménye volt az abszolutista dinasztiák érdekközösségének, egy hosszú folyamat láncszeme, melyben minden alkalmi tényező csak siettető vagy hátráltató szerepet töltött be, de a dolgok belső logikáján nem változtathatott. E könyv egyik főfeladata éppen abban állott, hogy kimutassa az osztrák és a cári rendszer széles értelemben vett analógiáját, a két dinasztia mélységesen reakciós társadalmi funkcióját és egymásrautaltságát, ami e szövetséget indokolta, létrehozta és időleges buktatókon át fenntartotta egészen a magyar szabadságharc leveréséig. Ennek a folyamatnak az érzékeltetése véleményünk szerint semmi kívánnivalót nem hagy maga mögött; a szerző adatok — méghozzá igen meggyőző és közvetlen adatok — garmadával bizonyítja ennek az összetartásnak belső kohézióját és tartalmát. A két szóban forgó dinasztia fejeiben szüntelen világossággal élt a végső érdekazonosság a forradalmakkal szemben; 1848-ban forradalom fenyegette mindkét államfőt. Mivel Ausztria volt a gyengébb fél, a segítő szerep a cárra várt. A szerző a 30-as évektől követi nyomon a két dinasztia szövetségének alakulását, melyet mintegy az 1849. évi intervenció előjátékának tekint. Joggal emeli ki ennek során Metternichnek, mint a cár iránti odaadás legfőbb képviselőjének szerepót az osztrák külpolitika irányításában. A szerző ezt a részt kissé általánosságban, inkább csak elvi oldaláról közelítette meg. Kiemeli a két birodalom egymás iránt tanúsított megértését és a kölcsönös támogatást, de a kép vázlatossága nem teszi lehetővé, hogy felhívja figyelmünket olyan mozzanatokra, melyek e szövetséget inkább lazították, ós alkalmilag problematikussá tették. 1829-ben szinte szembenállásig mentek a dolgok, hisz mind a két oldalon haditerveket dolgoztak ki (Radetzky, Pr^dzynski), s ezt a tényt a szerző inkább csak futtában érinti. Az 1830 — 31. óv sem erősítette e szövetséget olyan mértékben, mint e rövid utalások alapján az olvasó hinné. A júliusi forradalom összébb hozta a két birodalmat, de mit szóljunk az 1831. évi lengyel felkelés lefolyásához, amelynek során világosan észrevehető volt a cárizmus és az osztrák külpolitika eltérő célja? Andics idézi a cári külügyminisztérium nyilatkozatát, mely szerint „az 1830 — 31-es lengyel felkelést illetően teljes együttműködés jött létre a szentpétervári és a bécsi udvar között" (16. 1.) — csakhogy jól tudjuk, hogy ez az együttműködés a valóságban nem állott fenn. A cári kormányzatnak nem sikerült kimozdítania Ausztriát a semlegességből (mint osztrák körökben megfogalmazták: a passzivitásból), sőt a felkelés első szakaszában a lengyelbarát, oroszellenes osztrák politikusok (pl. Lobkovic galíciai helytartó) nyiltan kedveztek a lengyeleknek, a bécsi kormánykörök pedig szüntelenül tárgyaltak a lengyel Nemzeti Kormány kiküldötteivel. Abban az időben Metternich is jó néven vette, ha az oroszok megtépázva kerülnek ki a lengyel felkelőkkel vívott harcokból. A fordulat csak 1833-ban következett be, s a szerző teljes joggal emeli ki ebben a vonatkozásban a münehengrätzi találkozót, az ott létrejött megállapodásokat, melyekét a polgári történetírás eléggé lebecsült. Az osztrák és a cári reakció egymás kölcsönös megsegítésére irányuló kötelezettségvállalása ettől kezdve gyakran nyert hangsúlyozást. Mint e könyv is bizonyítja, 1848-ban és 1849-ben a Habsburg-dinasztia fenyegetettsége idején Bécs a münchen-