Századok – 1965
A történelemoktatás kérdései - Szabolcs Ottó: Az általános és középiskolai történettanítás egysége 240
242 SZABOLCS OTTÓ tudomány jellegéből adódóan a lineáris felépítés a legelőnyösebb, a történelemben a lineáris felépítés esetén közel sem tudnánk olyan eredményeket elérni, mint a koncentrikus felépítésű tanítással. A kérdés megértése szempontjából legegyszerűbb, ha a legpregnánsabb példán — a matematika tantárggyal összehasonlítva világítom meg ezt a dolgot. A matematikatanítás lineárisan épül fel. Az általános iskola I. osztályában megkezdik a számok tanítását, s a szorzótábla, majd az alapműveletek stb. után 12 évi, állandó új és új tanításával jutnak el a gimnázium negyedik osztályában a tórgeometria elemi felszín- és tórfogatszámítás megközelítő pontos számításáig, és a függvénytranszformációk behatóbb tanulmányozásáig. Matematikából tehát minden évben újabb és újabb, egyre bonyolultabb műveleteket tanulnak, törvényszerűségeket ismernek meg. Sohasem tanulják mégegyszer ugyanazt, amit már egyszer megtanultak. Ez természetes is, hiszen minden magasabbfokú matematikai művelet elvégzésének előfeltétele az alacsonyabbfokú műveletek tudása, a magasabbfokú műveletekben benne foglaltatnak az összes alacsonyabbrendűek. A magasabbrendű műveletek tanulása közben tehát mind elméletileg, mind numerikusan állandóan ismétlik és gyakorolják az összes már tanult alacsonyabbrendű műveleteket és azokat a törvényszerűségeket, amelyeken azok alapulnak. Így nem történik más a lineáris matematika tanításában, mint kis koncetricitások állandó ismétlődéséből létrehozott lineáris fejlődés. A matematikatanítás linearitása nem más, mint kisebb-nagyobb koncentrikus körök fejlődő tendenciájú sorozata. Ez a matematikatanításnak a matematika tudomány lényegéből következő tanítási képlete, hiszen a matematika a legtisztábban a formális logika törvényszerűségeire felépülő tudomány. A formális logikai gondolkozás szerint minden egymással egyszerű formális logikai kapcsolattal függ össze. Éppen ez, a kapcsolatoknak viszonylag egyszerűsége teszi lehetővé, hogy a tanításban is minden egyszerű láncolatban épüljön egymásra, hiszen a formális logikai képesség már viszonylag igen fiatal korban kialakulhat, meglepő érettséget érhet el a tanulókban. Ez a magyarázata annak, hogy számos tehetséges fiatal már a huszadik életévének elérése előtt érett matematikusként, néha zseniális matematikai újításokkal lép az élet porondjára. Nem véletlen, hogy 17 — 20 éves korban nem szoktak nagy történelmi műveket alkotni. Egyik azonban épp annyira érthető, mint a másik. Mert amennyire a matematika a legtipikusabban a formális logika, ugyanannyira a történelem a legtipikusabban a dialektikus logika törvényszerűségeire felépülő tudomány. Éppen a két tudománynak, és ezek iskolai alkalmazásának; a két tantárgynak ez a jellege teszi ezt a két tárgyat az egész reál és humán műveltség alapjává. A matematikai gondolkodás tudniillik az összes természettudományok matematikai szemléletének, a történelem pedig az összes humán tárgyak történeti szemléletének alapjait adja meg. A matematikai szemlélet nélkül pedig ugyanúgy nincsen természettudományos műveltség, mint történetszemlélet nélkül humán műveltség. Amennyire a formális logikai gondolkodóképesség viszonylag igen korán kialakulhat a fiatalokban, annyira csak lassabban s fokozatosan fejlődik dialektikus logikai gondolkodásuk. Ezért a történelemnek egyazon tényanyagán alapuló törvényszerűségeit egyszerűbbekre és bonyolultabbakra kell bontanunk, s az egyszerűbbeket vagy leegyszerűsíthetőbbeket fiatalabb életkorban, bonyolultabbakat pedig csak már érettebb tanulókkal tudjuk megértetni, megtanítani. A történelem a legbonyolultabb társadalmi mozgásforma, amelyben állandó változatok s végtelen sokrétű, gyakran egymásnak ellentmondó s ellentétes kapcsolatok és erők küzdelme közben gyakran nem a legegyszerűbb, hanem éppen a legbonyolultabb úton a magasabb fokú formációk megsemmisítik az alacsonyabbrendűeket. É szakadatlan fejlődés közben végső soron a formális logika törvényszerűségei érvényesülnek, de az események ós erők objektív és szubjektív összetevőinek érvényesülése miatt a végső törvényszerűségek lassú és sokrétű történelmi láncolaton keresztül jutnak érvényre, azoknak megértése csak a dialektikus logikai képesség bizonyos fejlettségi fokán lehetséges. A történelem állandóan újat hoz, sohasem egyszerűen önmagát ismétli, s az új nem mindig közvetlen foglalja magába a régit. Kapcsolata közvetlen elődjével nyilvánvaló, de a régebbiekkel — csak bizonyos átfogó, végső s bonyolultabb törvényszerűségekben találkozik. Ezért a történelemtanítás mindig újat és újat ad, anélkül, hogy ezzel automatikusan a már tanultakat ismételné, gyakorolná. Ezért — a praktikus okokon kívül is — a történettanítás lineáris felépítése a történelem jellege és az életkori sajátosságok kapcsolata miatt sem lenne célszerű. A történelmet előnyös kétszer tanítani. A koncentrikus felépítés azonban, amint arra rámutattam, közel sem egyszerűen kétszeri tanítást, hanem magasabb fokú megismétlést jelent. A koncentricitás tulajdonképpen nem más, mint a lineáris lánc kétszeri vagy többszöri megismétlése, ahol az egyes láncok között minőségi és mennyiségi különbség van. A koncentricitás ós a linearitás azonban egymásnak csak látszólagosan ellentmondó fogalmak. A mi esetünkben nem egymást kizáró, hanem éppen egymást feltételező