Századok – 1965
Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 1405
1406 ( KRÓNIKA A technikai kiváltási folyamatnak felel meg a technikatörténet öt nagy korszaka. Az instrumentális korszaka egybeesik az emberréválással, egyetlen szerszáma a szakóea, melyet a kéz, ill. az emberi test egykarú emelőként mozgat. A homo sapiens nagy felfedezése a szerszám nyelezése, s a transmisszió kiváltásával (íj, íjas fúró, íjas tűzszerszám) lezárul a technikatörténet őskora. Az ókori civilizáció a kétkarú emelő és a kerék s ezen keresztül az állati izomerő alkalmazásával fejlesztette tovább a transmissziót és tért át az energia kiváltására. Az ókor végén a vízienergiát hasznosító vízikerók napirendre tűzte a munkafolyamat programozásának kérdését is. A XI. században a vízikerék tengelyén alkalmazott bütykök még változatosabb programozást tettek lehetővé. A programozás azonban csak Jacquard lyukkártyájával vált el a közlőművektől, s vezette be a mechanikus programozást, s ezzel a technikatörténet utolsó, még le nem zárt korszakát. A felvázolt fejlődés — a termelőerők fejlődéséről szóló marxista tanítás értelmében — egybeesik a társadalmi formációkkal, az egyszerű és összetett kéziszerszám az ősközösség, az állati izomerő felhasználása az ősközösség bomlási periódusával és az ókori osztálytársadalmakkal, a szervetlen energiával működő egyszerű, majd komplex programozású munkagép a feudalizmussal, az automatikus munkagép pedig a kapitalizmussal és a szocializmus kezdeteivel. Míg azonban a munkamozdulatok sorozatos technikai kiváltásában mutatkozó fejlődés az ember biológiai struktúrájának kivetítődése, addig ez a kivetülés maga társadalmi. A technikai tapasztalatok átadása az élőszótól a gondolkozó gépekig ugyanúgy fejlődik mint a technika. Előadásának második felében azt a kérdést vizsgálta, hogyha a fejlődés fokozatainak sorrendje, iránya biológiailag determinált, determinált-e a fejlődés hajtóereje, s mi az oka annak, hogy egyes embercsoportok megrekednek a fejlődós egy bizonyos fokán. Az egyes emberi munkaelemek kiváltása terhelést jelent a még ki nem váltott munkaelemre (pl. a szerszámtartás az ujjak elvesztett mozgékonysága miatt a kart, a transzmissziót terheli meg), s az így keletkező feszültség feloldására irányuló tendencia a technikai fejlődés hajtóereje. A technikai fejlődés másik (biológiai adottságaival egyenrangú) tényezője a munkamegosztás, amely a tágabb értelemben vett üzemben valósul meg. A technika kiváltási folyamatának szakaszai csak egyre bonyolultabb üzemi formákban valósulhatnak meg, s így a transzmisszió kiválása a nemek szerinti munkamegosztáson alapuló családi üzemben, az energia kiválása csak a földművelés és állattenyésztés munkamegosztása alapján mehet végbe. Az üzemen belüli specializálódás azonban nem azonos az állatvilágban végbemenő specializálódással, mert nem állandósul örökletes formában. Összefoglalva befejezésül a technika helyét és szerepét úgy határozta meg, hogy az „megszabadítja az embert az állati szerv- ós ösztönspecializálódás kényszerétől, s ezzel az emberi szabadság legfőbb, legeredményesebb biztosítéka." Heckenast Gusztáv kandidátus hozzászólásában annak bemutatására törekedett, hogy hogyan teszi lehetővé a technikatörténeti kutatás olyan társadalomtörténeti problémák megvilágítását, amelyekre vonatkozólag hagyományos történeti forrásokkal, oklevelekkel és elbeszélő kútfőkkel nem rendelkezünk. A több munkatárs (Nováki Gy., Vastagh G., Zoltay E.) közreműködésével két éve elkészült „A vaskohászat története Magyarországon 1400-ig" c. kézirat alapján ismertette azokat a következtetéseket, amelyeket a technikatörténeti (vaskohászattörténeti) kutatás eredményei alapján le kellett vonni a X. századi magyar állam szervezetéről (a vas- és sóbányászat megszervezéséről a X. század elején a Vas, ill. Borsod megyei Vasvár és az Eperjes melletti Sóvár központokkal), és beszámolt legújabb ipartörténeti kutatásairól, amelyek alapján úgy tűnik, hogy feudális függőségben élő szolgálónépek mutathatók ki az Árpád-házi hercegek (Tevel, Fájsz, Tas, Koppány) szállásai körül, már a X. század első felétől kezdve, különösen a vegyes magyar —szláv lakosságú területeken. Meggyőződése, hogy nemcsak a technikatörténésznek van szüksége a társadalomfejlődés törvényszerűségeinek alapos ismeretére, hanem a történész előtt is új világ tárul fel, ha bevonja kutatásai körébe a technikatörténetet. Vekerdi László hozzászólásában rámutatott arra, hogy a technika- és tudománytörténet közötti kapcsolat megvalósítása érdekében az utolsó 3 évtizedben igen kevés történt annak ellenére, hogy Marc Bloch és Lucien Fèbvre híres ankétja óta a technikatörténettudomány közötti kapcsolatok is egyre inkább erősödnek. Makkai L. előadását éppen azért tartotta jelentősnek és újszerűnek, mert a két diszciplína egybekapcsolását teszi lehetővé. A kivetítésnek az előadásban megrajzolt képét a feszültségeket okozó visszahatások szempontjából azzal egészítette ki, hogy az energia és a programozás közötti visszahatás nagyságrendileg megnő, úgyhogy ezt már külön funkciónak-kell tekinteni. A későközépkorban egyre nagyobb energiaforrásokat tártak fel, s ez a reneszánsz folyamán a programozás kérdését helyezte előtérbe. Az óraszabályozás Galilei