Századok – 1965
Történeti irodalom - Kende István: A francia gyarmatbirodalom felbomlása Nyugat-Afrikában (Ism. Szobolevszky Sándor) 1320
1321 TÖRTÉNETI IRODALOM Az osztály viszonyok fejletlensége a nemzeti burzsoázia kialakulását is gátolta: csak a kereskedelem és a mezőgazdaság területén jöhetett létre, mivel az ipar és a bányászat az imperialista monopóliumok kezében volt, illetve van. Valamelyest is meglevő, elsősorban ültetvényes gazdálkodást folytató gazdagparaszti réteget — amelyet Kende István honi burzsoáziának nevez - csak Elefántcsontparton és Dahomey ben lehet kimutatni. Az afrikai értelmiség szerepe a függetlenségért folyó harcban és a függetlenné válás után jelentősen meghaladja a lakosság egészéhez viszonyított arányát, amennyiben az értelmiség adja az új államok vezetőinek, funkcionáriusainak, hivatalnokainak zömét. A lakosság 85 —90%-a mezőgazdasági foglalkozású. A mezőgazdaságban a gyarmatosítók az ültetvényes nagyüzemi gazdálkodást vezették be, ám ez is csak a kávét és a kakaót termelő Elefántcsontparton jelentős, ahol az erdőgazdálkodásban dolgozókkal együtt 78 000 — Francia Nyugat-Afrika összes mezőgazdasági bérmunkásainak a fele — a mezőgazdasági bérmunkások száma. A francia imperializmus — mivel nem telepes gyarmatról volt szó — lényegében érintetlenül hagyta a földbirtokviszonyokat, egyúttal megakadályozta a fejlettebb termelési módok térhódítását. A lakosság legnagyobb része kollektív — törzsi, családi — tulajdonban levő földterületen kezdetleges mezőgazdasági termelést folytat. Francia Nyugat-Afrikában a gyarmati profit főforrása a paraszti munka, azaz a parasztság volt ,,a gyarmatosító első számú áldozata" (66. 1.). A gyér lakosság, a hatalmas megművelhető területek, a feudális és kapitalista földtulajdon kialakulatlansága más gyarmatokkal szemben sajátos helyzetet teremtett ezekben az országokban, amennyiben itt nem merült fel a földosztás igénye. Francia Nyugat-Afrikában a harc a gyarmati lakosság és az imperialista gyarmatosító hatalom között folyik. Ezt a harcot a fekete-afrikai társadalom egésze vívhatja, de a szerző felhívja a figyelmet: nem szabad megfeledkezni arról, hogy ez a társadalom nem egységes, a belső osztályharc a függetlenség kivívása után elsősorban a fejlődés útjának eldöntésében jelentkezik. A könyvharmadik fejezete foglalkozik a felszabadulásért küzdő erők imperializmusellenes harcával. Ez a harc a második világháború befejezése után bontakozott ki. Miközben a német fasizmus világháborús vereségót követően Franciaországban a Kommunista Párt az ország első pártja lett, 1946-ban létrejött Francia Nyugat-Afrika első egységes, harcos tömegszervezete, az Afrikai Demokratikus Tömörülés (Rassemblement Démocratique Africain — RDA). Az RDA-t a Francia Kommunista Párt támogatta, s szekciói minden országban megalakultak. Helyes lett volna, ha a szerző bővebben foglalkozik az FKP ama tevékenységével, amellyel segítette az antiimperialista mozgalmat. Ilymódon a tényekkel lehetett volna megcáfolni a kínai dogmatikusokat, akik azzal rágalmazzák a Francia Kommunista Pártot, hogy támogatta és támogatja a francia imperializmus gyarmati politikáját. A gyarmatosítóknak sikerült árulásra bírni az RDA vezetőit, s 1950 őszén az árulók — az elefántcsontparti IIouphouet-Boigny vezetésével — megszakították kapcsolataikat az FKP-vel. Az Indokínában súlyos vereségeket szenvedő francia imperializmus ekkor fordul egyre fokozódó érdeklődéssel a „nyugalmas" Francia-Afrika felé. Teljes erővel megindul a terület gazdasági kiaknázása, mérsékelt reformokkal próbálják leszerelni az antiimperialista mozgalmat — mindez azonban nem segít a gyarmatosítókon. Ebben az időszakban fokozódott a szakszervezetek szerepe. A szakszervezetekben — a sajátos társadalmi struktúrának megfelelően — a munkásság és a haladó értelmiség összefogása fejeződött ki. A szakszervezetek fejlődését a CGT is segítette, s így „a reakció kevésbé tudott dolgozni a szakszervezeti területen, mint pártpolitikai síkon, amelyen jobban tudott a tradicionális főnökök, a helyenként kialakult fekete burzsoázia, a nyugati orientációjú értelmiség és a Párizsba telepített funkcionáriusok seregével manipulálni" (116.1.). Miköaben a jobboldal elárulta az RDA eredeti célkitűzéseit, a szudáni, guineai, nigeri és főleg a kameruni szekció balra orientálódott. A gyarmatosítók terrorja és cselszövései ellenére egyre erősödtek a felszabadulásért küzdő erők. Guineában a népi erők követelésére 1957 — 58 folyamán felszámolták a gyűlölt chefferie-rendszert, az országban paraszttanácsok alakultak, zömében az RDA helyi szekciójának tagjaiból. A guineai paraszttanácsok megalakulása minőségileg újat jelentett a gyarmatosítók elleni harcban: a nép széles tömegei kapcsolódtak be a politikai küzdelembe. A francia nagytőke ekkor juttatta hatalomra de Gaulle-t. „De Gaulle fekete-afrikai teendője olyan kompromisszumok megtalálása volt, amelyekkel a függetlenségi követeléseket látszólag kielégítheti, anélkül, hogy a gazdasági hatalmat ki kellene adnia kezéből" (145. 1.). De Gaulle új alkotmányt dolgoztatott ki, engedményeket tett, s népszavazást tartott a gyarmatokon. A gazdasági és politikai nyomás jegyében lezajlott választásokon 15* V
