Századok – 1965

Történeti irodalom - Sochacki; Stanislaw Andrzej: Fejezetek a lengyel–magyar fegyverbarátság történetéből (Ism. Balogh Sándor) 1309

1311 TÖRTÉNETI IRODALOM kelés kitöréséhez a horthysta körök is reményeket fűztek. A II. Magyar Hadsereg doni megsemmisülése után a Kállay-kormány az angolszászok irányába is érdeklődni kezdett, hogy a fasiszta rendszert megmentse a közelgő végső pusztulástól. E diplomáciai lépéseknél a közvetítő szerepet a nyugati lengyel emigrációs köröknek szánták, amelyek szovjetellenes szövetségest keresve Horthyékban vélték azt Közép-Európában megtalálni. Ennek szellemében Horthyék készek voltak a varsói felkelés vezetőinek is bizonyos segítséget nyújtani. A két kormány részéről történt közeledés abban a reményben történt, hogy az angolszász szövetségesek a Balkánon is partra szállnak és behatolnak Magyarországra, vagy legalább is ejtőernyősöket dobnak oda le, hogy ezzel a szovjet győzelmek következményeit enyhítsék. Mint ismeretes, a Varsó alatt elhelyezkedett magyar csapatok bevetésére a felkelők oldalán nem került sor. A „horthysták számára — hangsúlyozza helyesen Sochacki — korántsem az volt a vonzó a varsói felkelésben, hogy abban hazafiak tömege vett részt, ami biztosította a felkelés németellenes, szabadságharcos jellegét, hanem azok az antidemokratikus, szovjetellenes célok, amelyeket a felkelést kirobbantó lengyel reakciós politikusok maguk elé tűztek." A varsói felkelés, de a második világháború alatti lengyel—magyar hivatalos kapcsolatok is igazolják, hogy mind a lengyel, mind a magyar uralkodó körök, amikor a két nép barátságáról szónokoltak, csak kizárólag saját osztályérdekeiket nézték és nem átallották a népet feláldozni, a nemzeti függetlenség ügyét elárulni hatalmuk megőrzéséért. Nem így vélekedett és főleg cselekedett azonban a két ország dolgozó népe. A „magyar társadalom jó része, elsősorban az elnyomott osztályok, részvéttel és rokonszenvvel viseltettek a leigázott Lengyelországnak ós a lengyel népnek a hitlerista megszállókkal folytatott harca iránt. E rokonszenv megnyilvánulásának számos példáját ismerjük — írja a szerző —, csúcspontját abban érte el, hogy a magyar antifasiszták közvetlenül részt vettek a lengyel ellenállási mozgalomban." A lengyel ellenállási mozgalomban résztvevő magyarok a megszökött katonák, munkaszolgálatosok, a hitlerista börtönökből és haláltáborokból kimentettek soraiból kerültek ki. A szökések különösen 1944 nyarán váltak nagyméretűvé. 1944 májusában a Lublin környéki partizán csoporthoz egy egész magyar katonai század csatlakozott. A lengyel partizánokkal együtt kelt át а Búgon egy magyar partizánosztag is Rácz Gyula vezetésével. A Puszcza Kampinoska-i partizáncsoportban több mint 70 magyar antifasiszta volt, a varsói felkelők soraiban találhatók azok a magyar deportáltak, akiket 1944. augusztus 5-én a varsói Gesia utcai koncentrációs táborból szabadítottak ki a felkelők. E mellett még több más helyen is találkozhatunk a lengyel ellenállási mozgalomban résztvevő magyarok nevével. A mielcei katonai repülőtéren — például — magyar antifasiszták a lengyel partizánokkal együtt számos szabotázsakciót hajtottak végre, elpusztították, illetve megrongálták az ott levő repülőgépeket, valamint a repülőtér és a mielcei repülőgépgyár berendezéseit. A zamoséi repülőtérről pedig a magyar repülők 30 repülőgéppel átmentek a Vörös Hadsereg oldalára. A lengyel partizánoknak nyújtott segítség formái közé tartoztak a fegyverek és lőszer átadása, a partizánoknak a magyar vonalakon való átengedése, a német csapatmozdulatokról nyújtott tájékoztatás és a lengyel lakosság bizonyos mérvű védelme. „Azokban a helységekben, amelyekben a magyar katonák állomásoztak — írja Sochacki —, a lakosság nagyobb biztonságban érezte magát a németek ós a vlaszovisták fenyegetéseivel szemben, a magyar katonák biztonságérzetet keltettek. Ugyanis, ahol csak megfordultak, a lehetőségekhez képest, mindenütt védelmükbe vették a lengyel lakosságot." Stanislaw Andrzej Sochacki tanulmánya, bár több vonatkozásban sem tekinthető teljesnek, mégis igen értékes munka. Megállapításai számunkra eddig jórészt ismeretlen levéltári és egyéb forrásokra támaszkodnak. Olyan területen igyekezett a fehér foltokat felszámolni, amelyek különböző okok miatt úgyszólván teljesen elkerülték а magyar történészek figyelmét. A tanulmánykötet elolvasása után csak egyetértéssel lehet fogadni a szerzőnek a bevezetőben leírt azon megállapításait, hogy ,,a lengyel—magyar fegyverbarátság sajátos jellemvonása, hogy elválaszthatatlanul egyesíti magában a társadalmi haladásért vívott harcot a szabadságért és а nemzeti függetlenségért vívott harccal. Ez a fegyverbarátság egyszersmind а szocializmust építő lengyel és magyar dolgozó tömegek barátságának és szövetségének szilárd fundamentuma is." BALOGH SÁNDOR