Századok – 1965

Történeti irodalom - Waldapfel Eszter: A független magyar külpolitika 1848–1849 (Ism. Urbán Aladár) 1296

1299 TÖRTÉNETI IRODALOM 1848 májusában, Franciaország pedig szeptemberben kifejezésre juttatott) mitől várta a diplomáciában bekövetkező döntő fordulatot. Helyette csak Kossuthot mentegető részek következnek túlzott reményeiről, ami csak „szépséghiba" (196. 1.), valamint arról, hogy „honnan is tudhatta volna a magyar forradalom radikalizálódó vezére", hogy Európa miként fog viselkedni (199. 1.). Az olvasónak úgy tűnik, mintha a szerzi") abból a tételből indulna ki, hogy a diplomáciai sikertelenségek oka az volt, hogy Magyarország nem határolta el magát élesen a Habsburgoktól. Holott a monográfia gondos külpolitikai körképéből is kiviláglik, hogy Franciaországot saját belpolitikáján kívül pillanatnyilag legfeljebb az olasz kérdés érdekelte, Anglia pedig nem volt hajlandó — az egyensúly fenntartása érdekében — Ausztriát gyengíteni. De maga a szerző az, aki a Függetlenségi Nyilatkozat utáni fejleményeket vizsgálva, egyik kitűnő elemzésében mutat rá, hogy Palmerston a cári hatalommal szemben támogatja az osztrák—orosz közeledést (mint ami Ausztriát megmentheti — Oroszország ellensúlyaként), a monarchikus államforma felé sodródó francia köztársaság pedig idegenkedik a magyar köztársaság gondolatától ! (227 — 228. 1.) Ezek a külpolitikai elemzések, valamint a mindenkori törekvés arra, hogy a magyar helyzettel egybevetve vizsgálja a fejleményeket, egyik erőssége a monográfiának. Ugyanakkor szülője is újabb kívánságoknak: nem lehetett volna ezt kiterjeszteni pl. a frankfurti parlament összeülésének, céljának, összetételének ismertetésére (akár annak az árán is, hogy a Marx munkájából jobban ismert francia fejleményekről kevesebb szó essék), Bécs külpolitikájának aktív részére, pl. az uralkodó változása, az oktrojált alkotmány, vagy akár a cári segítség „megmagyarázásával" kapcsolatos diplomáciai tevékenységére ? Ez a hiányérzet felmerül egyébként a befejezéssel kapcsolatban is, amely a bukás tényét vizsgálva, logikusan a Görgey-kérdésnél köt ki. Ez természetesnek tűnik, de a munkát végigolvasva hiányérzetet szül. Ugyanis Görgey tevékenységének részletes vizsgálata és bírálata mellett az összefoglalásban, a kritikai-elemző megállapításokból csak annyi jut Kossuthnak, hogy kétségtelen: a szabadságharc folyamán ismételten követett el „taktikai hibákat" (336. 1.). De ezeknek elemzésére nem kerül sor, hanem csak rövid áttekintést kapunk a fejleményekről. Abban ilyen összegezéssel: „E gigantikus erőfeszítések között szinte szemünk előtt bontakozik ki az a hatalmas, szövevényes diplomáciai tevékenység, mely mögött az első perctől az utolsóig maga Kossuth áll. Ö terv ez, ő irányít mindent" (337. 1.). Eltekintve attól, hogy a könyv hoz erre ellenpéldát is (ld. 220., 281—282. 1.), ez a befejezési mód ilyen gazdag anyag ós ilyen hatalmas munka esetén nem arányos a feldolgozással. De nem von le konzekvenciákat sem. Xem állapít ja meg pl., hogy a járatlanság a diplomáciai ügyekben mennyi nehézséget okozott. Holott említi, hogy az angol törvények nem ismerése miatt veszett oda az Implacabile (240.1.), hogy idegen állampolgárokat akartak magyar követként felhasználni (247.1.), hogy hiába várták az oroszoktól, hogy azok béketárgyalásokat kezdjenek (332. 1.). Nem utal arra, hogy a kormány szükségből sokszor kalandorokkal, vagy nem megfelelő emberekkel (pl. Szirmay, Wimmer. Dambourghy) volt kénytelen dolgozni. (Egyáltalán, az „ügynökök"számáról, eredményeiről, megbízhatóságáról nem kapunk tájékoztatást.) A befejezés ezenkívül még egy gondolatot felvet. Az utolsó bekezdések tömör summázata a szabadságharc szakaszainak megfelelően 1848 őszétől a szabadságharc igazolását, a trónfosztás után pedig a magyar független államiság elismertetését és a cári intervenció elleni harcot tűzi ki a magyar diplomácia fő feladatának. Ezzel maradéktalanul egyet kell értenünk. De nem lett volna-e szerencsésebb a munkát ezek szerint részekre osztani fel ? Ilyen szerkezet mellett az adott szakasz célja és feladatai talán határozottabb kontúrokat kapnak, amellett az egyébként nehezen elkerülhető ismétlések számát is csökkenteni lehetett volna. (így pl. kétszer hallunk Pulszky „sajtóközpontjáról". Beöthy „eszméiről", háromszor a nemzetiségekkel való tárgyalásokról stb.) * Mint már említettük, Waldapfel Eszter műve fontos kézikönyve lesz a szabadságharc történetével foglalkozó szakembereknek. A munka jelentőségén túl ez is fokozza figyelmünket és emiatt kötelességünknek tartunk néhány kisebb megjegyzést. Nem tisztázza pl. a monográfia, hogy Teleki Pestről indulva, milyen instrukciókat kapott Kossuthtól (52., 57., 65., 106. 1.), illetve hogy elindulásakor Kossuth ismerte-e már az augusztus 31-i osztrák emlékiratot és ennek szellemében rendelkezett, vagy Teleki esetleg csak Bécsben értesült erről a fontos fordulatról (67. 1.). Iratok hiányában nem nyer kellő bizonyítást, hogy Grant küldetésével a magyar diplomácia történetének miért