Századok – 1965

Történeti irodalom - Ruzsás Lajos: A baranyai parasztság élete és küzdelme a nagybirtokkal 1711–1848 (Ism. Vörös Károly) 1293

1293 TÖRTÉNETI IRODALOM szer gazdasági bázisát bizonytalanná tette, a társadalmi konfliktusok felidézése pedig a tömegbázist ásta alá. Ezek pedig háború esetén döntő erőtényezők lettek volna. Ugyanez áll nemzetközileg is. A háborús agresszióra adandó felelet sem az autarehiás fejlődés, hanem ellenkezőleg, a gyorsított ütemű munkamegosztás lett volna. Azt azonban vitatnánk, hogy egyszerűen a katonai elképzelések gyűrték maguk alá az esetleges önálló politikai vonalat. Mint ahogy azt sem tartjuk szükségszerűnek, hogy a katonapolitikai álláspontnak okvetlenül szembe kell kerülnie a gazdaságpolitikai szempontokkal. Éppen jelen könyv is a politika ós gazdaság törvényszerű kölcsönhatásáról győzött meg bennünket. Egy negatív korszak tanulsága visszájára fordítható: A politika és gazdaság egysége nagy erőforrás, ha tudatos politika veti meg egy helyes gazdasági koncepció alapjait. Berend Iván könyve ehhez, egy tudatos gazdaságpolitika kialakításához nyújt segítséget, ós ezzel hitet tesz a történetíró politikai felelőssége mellett. SÁGVÁRI AGNES RUZSÁS LAJOS: A BARANYAI PARASZTSÁG ÉLETE ÉS KÜZDELME A NAGYBIRTOKKAL 1711—1848 (Budapest, 1964. 254 1., 3 mell.) A felszabadulás óta eltelt két évtized alatt a magyarországi parasztság antifeudális harcának kutatása történettudományunk egyik központi feladatává vált. Széleskörűen indult meg a kérdésre vonatkozó forrásanyag feltárása és feldolgozása: nyomában az ország legkülönbözőbb területeire vonatkozóan, a feudalizmus évszázadainak majd mindegyik szakaszából, e harc legkülönbözőbb vetületeiről nagyszámú könyv, tanulmány, szövegközlés látott napvilágot. Ezen belül is különös hangsúlyt kapott az 1711 utáni másfél évszázad — utolsó évtizedeiben egyre inkább a feudalizmus elmélyülő válsága által jellemzett — fejlődósének vizsgálata. Eredményeképpen ma már e fejlődés fő vonalait és problémáit nagyjából világosan látjuk: mintegy előkészítését és kiinduló pontját a hazai paraszt ságtörténet kapitalizmuskori, egészen a felszabadulásig terjedő szakaszának is. Ám hogy még ezen a viszonylag már sokszor kutatott és ismert területen is a modern, marxista szempontú kutatás milyen sok új — a kutatás általános módszertanát s részben eddig ismert eredményeit is befolyásolni képes —, eddig nem, vagy legalábbis nem a maga teljességében és összefüggéseiben ismert problémával és megoldásukhoz használható új módszerrel és szemponttal találkozhat, — azt legjobban Ruzsás Lajos most megjelent könyvét végigolvasva tapasztalhatjuk. Nemcsak az ország egy e szempontból eddig kevésbé ismert területét, de kevéssé ismert, bár ugyanakkor sokban általánosítható problémákat és feldolgozásukban újszerű és gondosan kidolgozott szempontokat és módszereket is megismerve lapjairól. A vizsgált országrész a Dunántúl legdélibb része, ahol a török kiűzése utáni fejlődés szinte a legmélyebbről indult el, mind a terület földesúri szervezését, mind a jobbágyság gazdálkodását illetőleg. A földesúri birtoklás minden közvetlen hagyományától mentes területet az udvar csaknem teljes egészében hozzá hű nagybirtokosok — jelentős részben németek és egyháziak — kezére juttatja, figyelmen kívül hagyva a terület ősi közép-és kisbirtokos nemességének kísérletét birtokai visszaszerzésére. Az új birtokosok közül azonban a német elem csakhamar eltávozik: birtokaik vétel, csere, új adomány révén már a század második negyedére — a szász-tescheni herceg bólyi uradalmától eltekintve — néhány nagy magyar arisztokrata család, mindenekelőtt az Esterházyak és a Batthyányak, valamint a pécsi klérus kezén öszpontosulnak, Baranya megyében ilyen módon az egyik országosan is legtisztább képletet teremtve meg a nagybirtok agrárfejlődésének, illetve e fejlődés jobbágyságra gyakorolt hatásának vizsgálatához. E fejlődést szerző a megye egymástól élesen elváló három tájegységében (a mezőgazdaságra és szőlőmívelésre egyaránt alkalmas keleti részen, a mindkét szempontból jóval mostohább Hegyháton s végül az elsősorban a rideg marha-, illetve sertéstartásra utalt Nyugat'Baranyában) vizsgálja liárom periódusban. E periódusok — mint a fejezetcímek őket tartalmilag is pontosan meghatározzák — a következők: a baranyai parasztság örökös jobbágyságba taszításának kora (1711 — 1767); az úrbérrendezés és következményei által meghatározott korszak (1767 —1789); végül a feudalizmus válságának 1790 és 1848 közötti évtizedei. Szerző mindhárom korszakban, mindhárom tájegységet a