Századok – 1965
A történelemoktatás kérdései - A történelemtanárok nyári egyeteme. Debrecen 1964 (Szabolcs Ottó) 1272
1280 SZABOLCS ОТТб zit ették a kor beható ismeretéhez nélkülözhetetlen társadalmi-pszichológiai jelenségeket. Az oktatásban különösen megnő ez a szerep, hiszen a tanulót, különösen az általános iskolai ciklusban, még kevéssé segíti intellektusa abban, hogy ne saját szűkkörű tapasztalatai mintájára szemlélje és ítélje meg a történelmi múltat. A másik elemzés a művészeti és a tudományos visszatükrözési hasonlította össze, s arra a következtetésre jutott, hogy az érzékletes megjelenítés más úton meg nem szerezhető információkkal gazdagítja a történelmi tudatot, s ez nem csupán az egykorú, hanem minden történeti tárgyú műalkotásra vonatkozik. Részletesen tárgyalta az előadó annak a ténynek a módszertani konzekvenciáit, hogy a-művészi ábrázolásban óhatatlanul jelen van az alkotó is, s hog\ a történelmi tárgyú művek eszmeisége mindig a jelenből táplálkozik és a jelenhez szól. ,,A történeti műalkotásokat sajátos forráskritikai próbáknak kell alávetnünk" — mondotta. ,,Ez . . . nem merülhet ki a művészi ábrázolás és a hitelesnek tudott valóság konfrontálásában", hanem fel kell tárnia a történelem művészi megjelenítéseinek kettős gyökérrendszerét. Például „aki Jókai Rab Rábyját olvassa, annak azt is meg kell értenie, hogy egy liberális koncepcióval áll szemben — miként ezt Sőt.ér István . . . kimutatta. Ha ezt tudjuk, s tudatára csak a komplex — történeti-irodalmi — elemzés vezethet, helyreállítottuk a történeti igazságot, sot: mélyebben hatoltunk be a Ráby-problémába, mélyebben éltük át a jozefinizmus és a nemzeti konzervativizmus nehéz konfliktusát." Elvileg tisztázta az előadó azt a mértéket is, amely határt von a történelmi nézőpontú és a sajátosan esztétikai műelemzés között. E kérdések vizsgálata szül-.sígessé tette, hogy egy gyakorlatias, de nem merev osztályozási rendszert állítson fel a szó szoros értelmében vett (tehát utólagos) történelmi tárgyú műalkotások számára. Figyelmen kívül hagyva az áltörténeti műveket (melyekben a múlt üres keret, a háttérbe helyezett kulissza), három csoportot különböztet meg: 1. azokat a műveket, melyek egy kor, egy történeti folyamat lényeges tendenciáinak hű bemutatására törekednek, s ezt művészi kreációval igyekeznek megvalósítani, 2. azokat a műveket, melyek a történelmi tényeket, eseményeket, személyiségeket nagyjából adathíven ábrázolják, de ezt az anvagot nagymértékben kiegészítik hipotetikus, valószínű elemekkel, 3. a dokumentált tényekhez szigorúan ragaszkodó műveket, melyekben az ismert valóság csupán annyi alakításon megy át, amennyit a művészeti formálás benső törvényei feltétlenül megkívánnak. A történelemtanításban mindhárom típusnak megvan a maga felhasználási köre és metodikája. Végeredményben arra a megállapításra jutott az előadó, hogy a történeti tárgyú művészet felhasználása a történelemtanításban nem egyszerűen színező hozzátétel, az érdeklődést fokozó, illusztráció, hanem egyik — mellőzhetetlen — fajtája a forrásokkal való foglalkozásnak. Hann Stenssloff, a Lipcsei Karl Marx Egyetem adjunktusa „Polgári és marxista valláskritika Németországban" címen tartott előadást. Röviden ismertette fővonalaiban a németországi polgári valláskritikát a XIX. században, amikor tetőpontját elérte. A Hegel utáni filozófia különösen három kiváló képviselőjének nevéhez fűződik David Friedrich Strauss (1808- 1874), Bruno Bauer (1809 — 1882) és Ludwig Feuerbach (1804 1872). Valláskritikájuk politikai hatása egyértelműen a németországi polgári demokrácia, az 1848/49-es forradalom szellemi előkészítését szolgálta. Strauss és Bauer jellemző képviselői voltak az ifjú-hegeliánus mozgalomnak, amely bizonyos átmeneti álláspontot jelentett a március előtti Németország szellemi fejlődésében. Ennek lényegét az ifjú-hegeliánusok a „fennálló rend kritikájában", a „reakciós államforma" és ennek ideológiai elvei elleni kritikában látták. A valláskritikát Marx és Engels elméleti és metodikai szempontból új alapokra fektették. A marxista álláspont alkalmazását Lenin „A munkásosztály pártjának viszonya a valláshoz" c. tanulmányában alapozta meg és fejtette ki. A valláskritikának ez a felfogása vált azután a Németország Szocialista Egységpártja politikájának alapjává az 1945 utáni antifasiszta- demokratikus átalakulás idején a keresztény polgárokkal és közösségekkel kapcsolatban. A fasizmus gyökereinek kiirtásáért, a demo* kráciáórt a keresztény népesség haladó erőivel együtt indított harcot a párt, anélkül, hogy valaha is eltitkolta volna ateista, következetesen materialista világnézetét. Már 1945-ben létrejött a Keresztény Demokrata Unió, amely egyéb antifasiszta és demokrata pártokkal együtt a SED vezetésével együtt működött, szemben a CDU-ba tömörült reakciós egyházi szervekkel. Hans Stenssloff előadása további részében a nyugat-német imperialista-revizionista körök politikáját vázolta, amely a „kereszténység vagy marxizmus" jelszavával próbálja a keresztény polgárokat szembeállítani az NDK-val. így vált a politikai klerikalizmus elleni harc a nyugat-német imperializmus és militarizmus elleni küzdelem fontos részfeladatává. Ennek a politikai feladatnak van ma Németországban alárendelve a valláskritika.
