Századok – 1964
Tanulmányok - Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája (I. rész) 943
A MARXIZMUS SZÖVETSÉGI POLITIKÁJA 961> benne a német burzsoá értelmiség színe-java. A mintegy 600 képviselő közt 100 egyetemi professzor és középiskolai tanár ült. A frankfurti nemzetgyűlés különös testület volt. Se a nemzetgyűlés, se az általa felállított birodalmi kormány nem rendelkezett semmiféle jövedelmi forrással, vagy katonai és polgári apparátussal. Nem volt tehát kezében semmiféle reális hatalom. A pénzügyi, katonai, polgári hatalommal az egyes német államok kormányai rendelkeztek. De nem mert a tömegekre sem támaszkodni, mert ezektől ez a burzsoá testület éppúgy rettegett, mint a porosz nemzetgyűlés. Viszont abban az illúzióban ringatta magát, a demokrata baloldal még inkább mint a liberális jobboldal, hogy a nemzetgyűlés többségi határozatai egymagukban olyan varázserővel bírnak, amely képes átalakítani a társadalom arculatát. Ezt nevezte Marx meg Engels parlamenti kretenizmusnak. A frankfurti nemzetgyűlés, mondották, elképzelt ország elképzelt kormányának elképzelt rendszabályai tárgyában hozott elképzelt határozatokat. A nemzetgyűlés demokrata baloldalának vezetője Robert Blum, a szászországi kispolgári demokrácia vezére volt. Halála után helyét Karl Vogt, a materialista természettudós foglalta el. A baloldal azt követelte, hogy az líj német federatív államban a törvényhozó hatalom kizárólagosan az általános (esetleg közvetett) választójog alapján összeülő népképviselet kezében legyen, amely maga választja meg a néki felelős központi végrehajtó hatalmat. A szélsőbal — a „radikális demokraták" — határozottan állást foglalt az általános, egyenlő, közvetlen választójog és ténylegesen — a federatív — köztársasági államforma mellett. A szélsőbalhoz tartozott a baloldali hegeliánus Ruge, aki 1844-ben Marx-szal együtt adta ki a Deutsch - Fr a n z ösis с lie Jahrbüchert és később Bismarck híve lett, valamint egy-két képviselő, aki kapcsolatban állott Marx Neue Rheinische Zeitungjával. A liberális-monarchista burzsoá jobboldal — a nemzetgyűlés többsége — elvileg ugyan a nemzetgyűlés szuverenitásának alapján állott, de kész volt a fennálló kormányokkal egyezkedni. Vezetői között kapitalisták mellett, amilyen a bankár Beckerath vagy a kereskedő-tőkés Bassermann volt, jogász- és történészpofesszorokkal — Simson, Welcker, Dahlmann stb. — találkozunk. A szélsőjobboldalon a feudális reakció pártja állott, amely ragaszkodott ahhoz, hogy az alkotmányt a különböző áÜami kormányokkal, illetve a feudális uralkodókkal egyetértésben alkossák meg. A szélsőjobb egyik vezetője a magyar származásúnak mondott Radowitz porosz tábornok volt, aki utóbb, 1849—50-ben, a Brandenburg—Manteufel-kormány külügyminisztere lett. Ez a párt valójában alkotmányos rendi monarchiát akart. A nemzetgyűlésen a Kommunisták Szövetségének itt is egyetlen tagja ült, a sziléziai parasztcsaládból származó Wilhelm Wolff, aki a forradalom alatt is a parasztság érdekeit védelmezte. 1848. július 29-én a nemzetgyűlés, a nagyobb német államok kormányainak hozzájárulásával, ideiglenes birodalmi kormányzónak választotta János osztrák főherceget, aki egy polgárlánnyal kötött házassága következtében liberális hírében állott. A főherceg a nemzetgyűlésnek felelős birodalmi kormányt nevezett ki, amelynek tényleges feje Schmerling, liberális osztrák képviselő volt. Ezzel egyidejűleg a régi Szövetségi Tanács feloszlott, a nemzetgyűlés pedig kimondotta, hogy határozatai az összes német államokra kötelező erővel bírnak. Ezt azonban a nagyobb államok kormányai nem voltak hajlandók elismerni. Amikor a birodalmi kormány elrendelte, hogy a német csapatok tegyenek hűségesküt a kormányzónak, mint legfőbb parancsno-
