Századok – 1964
Tanulmányok - V. Windisch Éva: A magyarországi német nemzetiségi mozgalom előtörténete (1867–1900) - 635
656 V. WINDISCII ÉVA elhelyezésével, a postai nyomtatványok, cégfeliratok, utcanevek magyarosításával, a magyarul legjobban megtanuló gyermekek s legjobban tanító tanítók jutalmazásával, a magyar színészet támogatásával, műsoros estek, felolvasások rendezésével, nyilvános népkönyvtárak felállításával igyekeznek elérni. Tíz év alatt három nyelvtanfolyamot rendeznek, összesen 42 résztvevővel.96 A kisebb részvétel — alakosság számának különbsége mellett — nyilván annak tudható be, hogy a városban szerbek és németek körülbelül egyenlő számban laknak, s míg egyfelől a szerbség a németségnél jóval merevebben áll ellen a magyarosító kísérleteknek, másfelől a velük keverten élő németség körében is kisebb a magyar nyelv megismerésének igénye. Az állam nem is támogatja különösebben ezeket a helyi kezdeményezéseket; helyükbe 1904-ben egész Dél-Magyarországra kiterjedő hatáskörrel megalakul a Dél-Magyarországi Magyar Közművelődési Egyesület (D. M. K. E.). E sokoldalú, ha nem is minden irányból egyenlő erősségű nyomás — iskolai törvényhozás, centralizáció, a védekezés utainak elzárása, a közigazgatási eszközök felhasználása az állam részéről, állam és társadalom együttműködése kulturális és egyházi téren, a sajtó tevékenysége, végül a társadalmi megmozdulások és az egyesületek bekapcsolódása — áttekintése után felvetődik a kérdés: milyen ideológia, milyen elvek alapján fordultak a magyar uralkodó osztály és a középrétegek a magyarországi németség felé, s melyek voltak magatartásuk valóságos társadalmi és politikai okai; amennyiben a németeket a többi nemzetiségtől eltérően kezelték: melyek voltak e speciális bánásmód okai. Hivatalos részről elhangzó jóindulatú vagy elismerő nyilatkozatokban nem volt hiány. Először Eötvös József jelentiki 1868-ban — ő még a legteljesebb jóhiszeműséggel —, hogy a magyarországi német nemzetiség „akár számát, akár művelődési állapotait, akár a haza iránt mindig mutatott hű ragaszkodását tekintjük, mindenesetre nagy tekintetet érdemel. . ."9 7 Ugyanezt a hangot ütik meg a következő évtizedek vezető államférfiai is nem egyszer, a nyolcvanas évektől kezdődően természetesen élesen elkülönítve a ,,becsületes szorgalmas német tömegeket" a „pángermán izgatók" kicsiny csoportjától. Tisza Kálmán a szászokkal kapcsolatban, de az egész magyarországi németségre vonatkoztathatóan jelenti ki: sajnálatos, hogy a szászokat vezetőik megnyilatkozásai gyűlöltté teszik ; ha ezek a vezérek nem vernék félre ok nélkül a harangot, a szászság sohasem tenne mást, mint teljesítené kötelességét hazája iránt, melyben nemzetiségi szempontból sohasem szenvedett sérelmeket.9 8 Számos nyilatkozat tükrözi vissza ugyanezt a nézetet, s védelmezi egyben — csak az igazság egy részét mondva ki — a magyar uralkodó osztályokat a németellenesség vádjával szemben. Hunfalvy János a külföldnek szánt Ungarische Revue hasábjain kijelenti: csak a tudatlanság állíthatja, hogy a magyarok fel akarják számolni a német nyelvet országukban, hiszen a német nyelv és irodalom minden iskolában kötelező tantárgy. Ugyanilyen szellemű Hunfalvy Pál ugyan-96 Wigand, János: A mi egyesületünk. 1886—1896 (Panesovai emlékkönyv. Panesova. 1896) 153—166. 1. 97 Idézi Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I. r. 1867—1892. Bpest. 1952. 139—140. 1. 98 Képviselőházi napló. 1887—1892. VI. köt. Bpest. 1889. 198. 1. 1888. nov. 23-i ülés. — A magyarországi németek hazafiasságának dicsőítésére ld. pl. Herman Ottó beszédét: Képviselőházi napló, 1881—1884. V. köt. Bpest. 1882. 71—72. 1. 1882. ápr. 29-i ülés.
