Századok – 1964

Folyóiratszemle - Magyar folyóiratok - 580

FOLYÓIRATSZEMLE MAGYAR FOLYÓIRATOK PÁRTTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK. IX. (1963) 4. (nov.) sz.: STRASSENREITER ERZSÉBET AZ üzemi bizottsági rendszer kialakulása és a munkásellenörzés megvalósulásának kezdete (1914 október — 1945 május) c., alaposan dokumentált tanulmányában a korábbi részletkutatások után összefoglalóan nyúl a kérdéshez. Felvázolja az üzemi bizottságok gyors létrejöttének folyamatát, s megállapítja, hogy ezek a kommunisták, baloldali szociáldemokraták, szakszervezeti aktivisták és a szervezett munkások kezdeményezésére alakultak. Kiemeli létesítésükben a KMP szerepét, de hibásnak minősíti azt a korábbi álláspontot, amely szerint az MSzDP vezetőinek jelentős része tevékenységüket ellenezte, vagy velük szemben passzívan viselkedett volna. Ez a nézet, véleménye szerint, figyelmen kívül hagyja a felszabadulás által előállt új történelmi helyzet és több más pozitív tényező hatását az MSzDP akkori politikájára, amely kissé megkésetten ugyan, de a kommunisták mellett mégis a legtöbb segítséget nyújtotta az üzemi bizottságoknak. Megállapítja a tanulmány, hogy a bizottságok tevékenységének középpontjában a termelés megindítása állt, s figyelemmel kíséri a termelőeszközök és anyagok megóvására, a munkaerő biztosítására, a munkafegyelem megszilárdítására, a közszükségleti cikkek beszerzésére irányuló sokrétű munkájukat. Hatáskörüket vizsgálva az üzemek két kategóriáját különbözteti meg : az elhagyott üzemeket, melyekben az üzemi bizottság teljhatalmú vezetőként intézte a gyár ügyeit, és a nem teljesen elhagyottakat, ahol a hatáskör kérdésében kifejlődött harc során a bizottságok általában elismerték a tőkés magántulajdont, de többnyire nem elégedtek meg az ellenőrzéssel, hanem igyekeztek magukhoz vonni az üzem irányítását is. Befejezésül a szerző megállapítja, hogy a burzsoázia és a munkásosztály közötti harc ezen a síkon 1945 tavaszán átalakult, mivel a központi hatalom szerveinek kiépülése az üzemi bizottságokat új feladatok elé állította. — SIKLÓS ANDRÁS Kommunista szerzők munkái, marxista feldolgozások az 1918—1919. évi magyarországi forradalmakról a két világháború között címmel egy nagyobb tanulmányából közöl részletet. Bemutatja a Tanácsköztársaság megdöntését közvetlenül követő időben a párt egyes vezetőinek (Kun Béla, Szántó Béla, Rudas László) helyes elemzését a párt szerepéről, a két munkáspárt egyesülésének szükségességéről és a bukás főokáról, amennyiben ezt a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulásában látták. Míg azonban ezek az írások nem ismerik fel a nem-proletár, mindenekelőtt a paraszti rétegekkel kapcsolatban folytatott politika hibás voltát, addig a III. Internacionálé II. kongresszusa számára készített beszámoló már hangoztatja, hogy a Tanácsköztársaság idején a párt befolyása nem terjedt eléggé ki sem a falusi tömegekre, sem a széles városi nem-proletár rétegekre. E helyes nézőpont további Kibontására azonban — amint a szerző vázolja. — a kommunista emigrációban fellobbant frakcióharc miatt egyelőre nem kerülhetett sor. Csak 1924-ben, s még inkább a párt újjáalakulása (1925) után láttak újból napvilágot a Tanácsköztársaság jelentőségét objektív hangon méltató munkák, amelyek a tanulságokat elsősorban a tömegkapcsolatok kiterjesztésének és megszilárdításának szükségességében jelölték meg. Ekkor jutott először méltó figyelemhez az agrárkérdés és merült fel első ízben az a gondolat, hogy a hiba nem az ún. nációnál bolseviki hangulat kialakítása volt — amint azt korábbi bírálók állították —, hanem talán éppen az, hogy a párt ezt nem aknázta ki a lehetséges mértékben (Bolgár Elek, Hevesi Ákos, Kun Béla, Landler Jenő, Varga Jenő munkái). Az Internacionálé