Századok – 1964
Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 289
:292 FOLYÓIRATSZEMLE Kennan), vagy legfeljebb 1921-től kezdve ismerik el (Carr), arra hivatkozva, hogy 1921 előtt a szovjet állam világforradalomra számított, s ezért nem állt a békés egymás mellett élés álláspontján. Truhanovszkij hivatkozik arra, hogy a szovjet állam fennállásának első éveiben Lenin is hitt az európai forradalomban, számított rá, de tisztában volt vele, hogy ennek a forradalomnak a győzelme hosszadalmas és bonyolult folyamat eredménye lehet csupán, a forradalmat nem lehet erővel elterjeszteni. A lenini irányvonal tehát az intervenció idején is félreérthetetlenül a békés egymás mellett élós volt. A pártellenzék feletti győzelem elősegítette ennek az irányvonalnak a megszilárdulását. Az 1921 után kibontakozó második szakaszban, amely a háborúig tart, világosan ez az elv volt a szovjet külpolitika alapja, s még számos nyugati polgári szerző is elismeri erre a korszakra vonatkozólag ennek az elvnek az őszinteségét. 1941 után már nemcsak békés egymás mellett élésről volt szó a nyugati tőkés országok tekintetében, hanem egyenesen harci szövetségről, amelynek feltételeit a Szovjetunió becsületesen teljesítette (amit nem lehet elmondani a többi szövetségesről). A második világháború végétől ismét új szakasz kezdődik az elv érvényesülésében, a burzsoá kritikusok szerint ekkor a Szovjetunió nem ennek az elvnek az alapján állt, hanem a cári Oroszország külpolitikai céljait követte. Ezek szerint a kritikusok szerint csak az 1950-es évek derekától tért át a szovjet kormányzat erre az irányvonalra. Persze egészen köztudomású, hogy a Szovjetunió a második világháborút közvetlenül követő években is szilárdan a békés egymás mellett élés politikájának az alapján állt, csakhogy az 1950-es években ténylegesen új szakasz kezdődött meg azzal, hogy az erőviszonyok lényegesen megváltoztak a szocializmus javára. A békés egymás mellett élés most már objektív szükségszerűséggé vált, s ezt ma már nyugaton is egyre többen ismerik fel és vallják is. Igaz, hogy elfogadásának feltótelóül azt szeretnék szabni, hogy abba kell hagyni az ideológiai harcot, amiről természetesen szó sem lehet. Ennek a feltételnek a felvetése is csak gyengeségüket bizonyítja. —• A. M. Anfimov és Ju. A. Tyihonov rövid beszámolót közölnek az V. kelet-európai agrártörténeti symposionról (111—116. 1.), amely 1962. szeptember 20—25-én zajlott le Minszkben. Az ülésszak résztvevői négy szekcióban tárgyalták meg az előadásokat, a szekciók, mint eddig is, időrend szerint oszlottak meg, az első a feudalizmus kezdetétől a XVII. század derekáig terjedő korszakot ölelte fel, a második a XVII. század végétől a XVIII. század végéig, a harmadik a XIX. század első felét, a negyedik pedig az 1861 utáni korszakot. A Szovjetunió népei mellett egyéb kelet-európai népek problémái is felvetődtek az előadásokban (Csehország, Lengyelország, Szerbia). Felvetődött az adatok gépi feldolgozásának a lehetősége, ennek módszertani vonatkozásai. Sok előadás foglalkozott a termelés technikájának a kérdéseivel. A másik alapvető problémakör a feudális járadék formáinak a fejlődése volt, s azután a paraszti földhasználat kérdései. Részletesen foglalkoztak az Oroszországhoz került déli területek (Feketetengeri partvidék) mezőgazdasági hasznosításának a kérdéseivel is. Sajnálatos módon kevés előadás érintette az 1861 utáni korszakot. — 1963. 8. sz. A történettudomány feladatai az SZKP KB júniusi plénuma határozatainak megvilágításában címen (3—18. 1.) vezércikk taglalja a pártprogram alapján kiindulva a történettudomány legfontosabb feladatait, s ezt röviden a kommunista ember nevelésében látja, ezért hangsúlyozza a dogmatizmus és a szektásság elleni harcot. A legfontosabb éppen ebből a szempontból a szovjet korszak története. A vezércikk elítéli azokat az újabban felvetődő kísérleteket, hogy a mai fiatal szovjet nemzedéket szembefordítsák a régebbi nemzedékekkel, s elítéli a múltbeli hibák felnagyítását is. A történelem nevelőereje aktualitásában van, ezt minden téren meg kell valósítani. Ezért helytelen például, hogy az iskolai program szerint a Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújának a tanítására ugyanannyi időt fordítanak, mint a keresztes hadjáratokra. Ezt az aránytalanságot fel kell számolni, csakhogy a szovjet történettudományban móg nem elég gyors ez az átorientálódás a modern és aktuális témák iránt. A vezércikk sok példát hoz fel a következő évekre tervezett munkákból. Sok a felesleges kettőzés, így például a Belorusz SZSZK Tudományos Akadémiája több kötetben meg akarja íratni a köztársaság történetét, s ugyanakkor nagy kiadványt tervez az osztályharc történetéről a feudalizmus korában, amely csak ennek a sokkötetes munkának az anyagát ismételné. Egyáltalában helyes-e az a gigantománia — teszi fel a kérdést a vezércikk —, hogy valamennyi köztársaságban tízegynéhány kötetben akarják feldolgozni az illető köztársaság történetét, holott már rendelkezésre állanak egy-két kötetes szintézisek, amelyek megfelelnek ennek a feladatnak. Túl sok a nagy terjedelmű, sokíves kiadvány, amelyekben túlteng a tények puszta leírása, hiányzik az elméleti általánosítás. Hiányosnak tartja a cikk a folyóiratok ismertetési rovatait, kevés könyvet ismertetnek,