Századok – 1964

Krónika - A Magyar Történelmi Társulat hírei - 1379

1384 KRÓNjKA tetés alól kivett, területileg is elkülönített, sőt elkerített határrészeken (káposztás-,, lucernáskertek, tengeri-nyilasok, kenderföldek stb.) lehetett termeszteni. Az 1869 évi aratási statisztika még világosan mutatja a gabonatermesztés fölényét (az egyes megyékben 46 — 84%), s ez a felvidéki és erdélyi megyékben volt a legnyomasztóbb" ahol még a liáromnvomásos rendszer volt az uralkodó. 1895-re a gabonafélék vetésterületi aránya, országosan 61%-ra csökkent le és 1932-ig ezen a szinten meg is maradt. A gabonafélék termesztésének túlnyomósága tehát mezőgazdaságunk kapitalista fejlődésének korszakában mindvégig fennállott, de az ugarnyomásos, fordulókényszeren alapuló gazdálkodási rendszer mind gyorsabb ütemű átalakulása szabad gazdálkodási rendszerré, lehetővé tette a növénytermesztésben a növénykultúrák helyileg nagyobb arányú specializálódását; a gazdasági tényezők, a piaci árugazdálkodás fokozódó hatása pedig a specializálódott növénytermesztés tájtermelési körzeteinek kialakulását. A tájtermelő körzetek kialakulására áttérve, a referátum rámutatott arra, hogy- a jobbágyfelszabadítás, ill. az ugarfordulós földművelési rendszer megszűnése után a gabonatermesztésre kevésbé alkalmas hegyvidéki tájakon a burgonya- és kukoricatermesztés. sajátos módon az elkülönített volt allodiális szántóföldeken indult meg, amiben a nagy-és középbirtok tőke- és felszereléshiánya is szerepet játszott (részesművelés). A parasztság csak az 1870-es évek végén, a búzakonjunktúra elmúlása után tért rá arra, hogy saját földjén kapást, elsősorban kukoricát vessen, a burgonya továbbra is kerti jellegű művelésben maradt. Az Alföldön, ahol a nyomásos gazdálkodás már a XIX. század első felében is vagy teljesen ismeretlen volt, vagy csupán a faluhatár egy részére korlátozódott, korábban indult meg a szabadgazdálkodás és vele együtt a speciális növények termelése. A dohány művelése már a század elején is kisebb-nagyobb foltokban elterjedt, de nagyarányúan csak Csongrád, Csanád, Torontál és Ternes megyék allodiális pusztáin vált a monokultúra hordozójává. A dohánymonopólium bevezetése, majd a termesztési engedélyeknek inkább a nagyobb birtokosok számára való juttatása, a termelésben sajátos társadalmi formációt hozott létre: a feles dohánykertészkedést. A nagybirtokos engedélyessel szerződéses viszonyban álló vállalkozó dohánykertészek a kapitalizmuskori paraszttársadalomnak igen népes, dinamikus, de mindenütt és mindvégig a cselédsors és azönálló kisbirtokosság léte határán álló rétegét jelentették. Ezek a dohánykertészek, mint alvállalkozók, családi munkaszervezetben, csupán az ültetés és csomózás idényére felfogadott napszámosokkal, nagyrészt nemzedékről-nemzedékre szálló eljárásokkal termesztették a fontos ipari növényt. Egy-egy dohánytermesztő központ, mint Heves és Csongrád megye, országrésznyi területeket látott el uradalomról-uradalomra vándorló dohány kert eszekkel. Korszakunk második felében a dohány jóformán csak a nagyüzem termelési ága, de termeléstechnikája még a nagyüzemen belül is sajátos kisüzemi t formát mutat, termesztési eljárásai a hagyományszerűség kereteit jóformán seholsem lépték túl. — A repce a paraszti gazdálkodásban nem tudott tért hódítani, vetésterülete a század végére már országosan 4.5% alá csökkent. A lennel ugyan több helyen próbálkoztak, de termelése sohasem vált tartóssá. A kendert az országban mindenütt termesztették, de psak a fordulókényszer alól kivett kenderföldeken, kerti jellegű művelésben. Ellenben Szabadka, Apatin, Hódság és Kiskér környékén az egykorú adatok alapján már az európai piac igényei, a hajóköt él-gyártás és a vitorla vászon-szövés, alakította ki nagyarányú szántóföldi termesztését. Igen nehezen honosodott meg a napraforgó is, a jászsági katolikus és nyírségi görögkatolikus falvakon kívül (ahol böjtben ola jávai főztek) a második világháború alatt is csak súlyos bírságokkal biztosíthatta a kormány elterjedését. A burgonya a század közepén foglalta el véglegesen a tavaszi vetésfordulóban a gabona helyét a Felvidéken, ennek ellenére igazi hazájáként a Nyírséget említik, de az itteni burgonyatermesztő tájkörzet kialakulása ma még tisztázatlan. A Csallóközben, a Rábaközben, Pest és Debrecen környékén a század második harmadában a zöldségféléket már a szántóföldeken termesztették és távoli vidékeket láttak el vele. A további specializálódást egyrészt a távolabbi — esetleg nemzetközi — áruforgalomba való bekapcsolódás, másrészt a feldolgozás helyi kiterjedése szabta meg; a makói hagyma és a szegedi paprika pozitív, a demecseri káposzta negatív értelemben ennek a két tényezőnek jelentősegét bizonyítja. A dinnye termesztésének legjelentősebb következményeként talán csak azt említhetjük meg, hogy a hevesi ós csányi dinnyések tavaszonként mint sajátos vándor termelők évtizedeken keresztül eljártak az Alföld legtávolabbi vidékeire, s az általuk kialakított, hagyományos eljárásokkal kinemesített dinnyefajták mellett a helyileg szokásosnál magasabb fokú termelési technikát is elterjesztették. Az utóbbi vonatkozásban azonban számos adatunk van arra, hogy ezek a dinnyekertészek szakmai tudásukat igyekeztek a titokzatosság ködébe burkolni és nem szívesen osztották meg a kívülállókkal. Az említett növényfajták meghonosodása és terjedése nem hasonlítható össze a yümölcs- és szőlőtermelés táj-, termeléstechnikai, gazdaság- és társadalomformáló ha-tá-