Századok – 1964

Folyóiratszemle - Külföldi folyóiratok - 1327

FOr.VŐIRATSZEMT.K 1341 kormányok az 1813-i felszabadító háború kezdetén c. tanulmánya (46 — 61. 1.), amely arra a végkövetkeztetésre jut, hogy Németország felszabadítása és a napóleoni hadsereg szétverése 1813 októberében nem Metternich és Castlereagh diplomáciai erőfeszítéseinek, hanem a koalíció hadseregeiben megszervezett és a nemzeti hazafias mozgalomtól lelkesített néptömegeknek a műve volt. Ezt a végkövetkeztetést orosz ós más források, köztük újabb szovjet dokumentum-kiadványok gazdag anyagának finom és differenciált elemzésével támasztja alá, különösen a cári orosz, a porosz és az osztrák kormány politikájára vonatkozólag. 1964. 2. sz. — HEINZ WILLMAN és FRITZ KÖHLER: A békevilágmozgalom — a világpolitika fontos tényezője e. (193 — 212. 1.) cikkben a szerzők megállapítják, hogy az emberiség évezredes béke- és boldogság vágya a tudományos kommunizmus és a szocialista munkásmozgalom révén vált először valóra, s a békevilágmozgalom szervezeti kiépülésével ós tevékenységének első szakaszával (1948—1949) foglalkoznak. A párizsi I. békevilágkongresszus az új világháború megakadályozására, az atomfegyver betiltására, a nagyhatalmak fegyveres erőinek, hadikiadásainak csökkentésére mozgósított. Felhívására egymásután alakultak meg a nemzeti békebizottságok, köztük 1949 májusában a Békeharcosok Német Bizottsága, majd a nyugat-német béke-' bizottság. A berlini I. német békekongreszszus az újjáéledő német militarizmus elleni harcra szólított fel minden német hazafit. A bókevilágmozgalom tevékenységének második szakaszában (1949 —1955) az atombomba betiltására (stockholmi felhívás 1950), az általános és ellenőrzött leszerelésre, az öt nagyhatalom közti bókeegyezmény megkötésére (berlini felhívás 1951 február) indított akciókat, elősegítette a koreai és indokínai háború befejezését (1953 —1955), támogatást nyújtott a függetlenségükért küzdő népeknek (bandungi értekezlet), elősegítette az 1955. évi genfi kormányfői találkozó létrejöttét. A német békemozgalom ebben az időben a német békeszerződés megkötésére és Németország szabad választások útján való egyesítésére koncentrálta erőfeszítéseit. A békemozgalom harmadik szakaszára (1955 — 1961) a tartós békéért, a nemzetközi feszültség csökkentéséért, az általános, teljes leszerelésért vívott harc jellemző. Sikerült az Egyiptom, Magyarország, Szíria és Irak ellen irányuló imperialista agressziót felszámolni és segíteni Ázsia, Afrika, Latin-Amerika népeinek szabadságharcát. Hruscsov 1959. szeptember 18-án az Egyesült Nemzetek közgyűlése elé terjesztette a Szovjetunió javaslatát az általános és teljes leszerelésről, a háborúós fegyvernélküli világról. Minthogy Nyugat-Németország NATO-tagságával eltorlaszolta a német egység útját, a német békemozgalom a két német állam közti közeledéssel, az általános és teljes leszereléssel, a két német állam semlegesítésével ós konföderációban való egyesítésével kívánja előkészíteni az egyesülést. Az 1962. évi moszkvai kongresszus óta az általános leszerelésért és békéért vívott harc jelentős eredményeket ért el a kubai konfliktus elhárításával, a moszkvai részleges atomcsendegyezménnyel. A békemozgalom legmaibb feladatai a nukleáris fegyverek betiltása, a sokoldalú NATO-atomütőerő létrehozásának megakadályozása s további lépések az általános ós teljes leszerelés útján, úgy ahogy ezt a Békevilágtanács 1963 november—decemberi varsói ülése megállapította. — WOLFGANG SCHUMANN és GERHARD LOZEK az Európai Ellenállás Története 1963 szeptemberében Karlovy Varyban megtartott III. Nemzetközi Kongresszusán elhangzott előadásuk többek közreműködésével átdolgozott változatát közlik: A fasiszta megszálló politika a két néinet állam történetírásának tükrében címmé (213 — 230. 1.). Szemügyre vévén a keletnémet történészek e tárgyról írt műveit, megállapítják, hogy ezek a művek nagy figyelmet szentelnek a monopóliumok, az államapparátus és a megszálló hatóságok közt kialakult bonyolult és nem egyszer ellentmondásos viszonynak. Ezzel szemben a nyugat-német polgári történészek általában a megszálló politikának csupán egyes jelenségeit (pl. zsidóüldözés) ragadják meg anélkül, hogy ennek a politikának lényegébe, a német monopóliumok terjeszkedési és hatalmi törekvéseibe bevilágítanának. Sőt kísérletek történnek e megszálló politika bizonyos mérvű igazolására, szépítésére és az ellenállási mozgalom megrágalmazására is. Ezen műveknek elméleti alapja a reakciós Európa-ideológia. — NORBERT MADLOCH: A Német Kommunista Párt harca a Locarno-egyezmény ellen c. tanulmányában (231—254. 1.) azt a külpolitikai fordulatot elemzi, amelyet a német nagypolgári birodalmi kormányok 1922-től tettek az irányban, hogy a nyugati imperialista hatalmakhoz való csatlakozással egy egyenjogú imperialista nagyhatalom pozíciójába kerüljenek, és azoknak az eszközöknek birtokába jussanak, amelyekkel revánsot vehetnek 1918-ban elszenvedett vereségükért. Ennek a politikának volt jelentős állomása az 1925 októberi Locarno-egyezmény, amely a nyugati német határok garantálásával s a keleti határok garanciájának elutasításá-27 Századok 1964/5-6.