Századok – 1964

Történeti irodalom - Battaglia; R.: A második világháború (Ism. Ránki György) 1291

1292 TÖRTÉNETI Iii OD ALOM Hoßbach-jegyzökönyv által megörökített értekezletet. Bár az újabb történeti irodalomban pl. P. Taylor kétségbevonja ennek a jelentőségét (lásd Kerekes Lajos ismertetését, Századok, 1962), mi a magunk részéről inkább Battaglia felfogásával tudnánk magunkat azonosítani. Szellemesek megállapításai a müncheni tárgyalásokról, melyek során Chamberlain a francia—szovjet szerződést igyekszik kikapcsolni és Mussolini színészi képességeit mutatja be, midőn a már lényegében előkészített megegyezést a bókét teremtő pózában, hatásos jelenetek keretében hozza tető alá. Érdekes a lengyel hadvezetés bírálatára vonatkozó rész, a német-szovjet megegyezés egy-két mozzanatának bemutatása. A marxista módszer kiváló alkalmazásának eredménye: a francia összeomlás társadalmi okait s a Pétain vezette vichy-i állam fasiszta tekintélyuralma alkotmányát tárgyaló fejezetek. A munka természetesen rendkívül nagy — talán a második világháború egésze szempontjából túlságosan is nagy, s ez a magyar olvasó szempontjából a mű fogyatékossága — súllyal foglalkozik mindazon eseményekkel, amelyek Olaszországgal, az olasz hadsereggel kapcsolatosak. Olaszország hadbalópósónek körülményeit tárgyalva fontos — úgy vélem a mi olvasóközönségünk s történészeink szempontjából is tanulságos — mozzanatra hívja fel a figyelmet, midőn rámutat, hogy az olasz fasizmus gerincét alkotó olasz nehézipar saját létérdekeinél fogva miként válik háború-, illetve német-ellenessé, anélkül, hogy a belső fasiszta rendet illetően szerepe módosulna. Másrészt arra is utal, hogy ez a rendkívül ingatag alapon álló németellenessóg miként enged a német nyomásnak, midőn a politikai vezetés is inkább a hadbalópés felé hajlik. Magyar közönség előtt jórészt ismeretlen az olasz—görög háború történetének leírása s még inkább a japán események bemutatása. Itt a szerző ügyes írói képességéről is tanúbizonyságot tesz, midőn bemutatja a japán monopoltőke s japán feudalizmus sajátos vegyületeként kialakult fasiszta államrendet, melynek lélektanát nem lehet egyszerűen az európai fogalmakkal mérni. Lehet-e megdöbbentőbb dokumentuma annak a légkörnek, mint a japán nő levele frontra induló férjéhez: „Szívem túlárad a boldogságtól. Nem találok szavakat, hogy szerencsét kívánjak neked. Elhagyom ma ezt a világot, mielőtt, még elutazol a frontra. Kórlek: ne aggódj családodért, mert semmi sem marad itt, ami miatt gyötörnöd kellene magad. Elégtelen voltomban azt teszem, ami telik tőlem, hogy te és bajtársaid harcba vethessétek testeteket és lelketeket a hazáért. Mindössze ez az, amit kérek, nem több." Ezt a légkört tudja megteremteni az olvasó számára a könyv utolsó, Japán bukását ábrázoló fejezetben is, midőn a Saipan elleni támadás utolsó aktusait leíró szemtanútól idóz: „Najumo tengernagy a sziget támaszpontjának és a tengeri haderőnek a parancsnoka haraküit követ el. Saito tábornok, akit megvertek a nehezen sebezhető friss amerikai csapatok, kétezer életben maradt katonájával utolsó rohamot intéz a támadók ellen, azután úgy, ahogyan elő van írva, harakirit követ el. A polgári lakosságot, mintegy 20 000 férfit és nőt, ugyancsak valami tébolyult öngyilkossági járvány szállja meg. A sziget magas szikláiról mélybe vetik magukat a férfiak csak úgy, mint a nők." Elismerésre méltó történetírói teljesítmény az olasz uralkodó osztály 1943 évi belső válságának leírása, a. történeti irodalomban oly sokat vitatott varsói felkelés katonai ós politikai hátterének bemutatása; a szövetségesek olaszországi hadjárata összefüggéseinek feltárása, a második front, esetleges balkáni partraszállás kérdésében szintén érdekes szemponttal viszi előre az esemény történetírói ábrázolását. Hosszan sorolhatnánk még a jólsikerült kompozíció egyes kiemelkedő oldalait, de úgy véljük, hogy a rüunka részleteiben jó néhány vitathatót is találhatunk, melyek közül egyeseket érdemes az olvasók ítélete elé vinni. A munka bírálja Sztálin felelősségét az 1941-es eseményekért, a Szovjetunió nem kellő felkészültségéért stb. Fontos mozzanat az amerikai kommunista pártnak a II. világháború első időszakában tanúsított helytelen álláspontjának bírálata. Nézetünk szerint azonban nem megy tovább a bírálatában néhány olyan mozzanat terén, melynek tisztázása már szintén időszerű lenne a marxista történetírás részéről. Nevezetesen az 1939—4.1-es időszak külpolitikai lépéseit, valamint a Kominternnek a háborúval kapcsolatos 1939 őszi álláspontját illetően. Nem meggyőző a szerző fejtegetése a japán magatartást illetően sem. A szerző szerint a japán kormány a németektől félrevezetve 1941 tavaszán megnemtámadási szerződést kötött a Szovjetunióval, s ezért nem csatlakozott a Szovjetunió elleni háborúhoz. Nézetünk szerint viszont, ha tényleg akarják, 1941 őszén felbonthatták volna ezt a szerződést, s csatlakozhattak volna a Szovjetunió elleni harchoz. Ilyen esetre volt már néhány példa a fasiszta államok gyakorlatában. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy úgy gondolták, Hitler egyedül is megbirkózik a Szovjetunióval, így a számukra kívánatos ázsiai zsákmány érett gyümölcsként hullik majd ölükbe, s Hitler számára is kívánatosabb volt, ha a