Századok – 1964

Történeti irodalom - Régi magyar filozófusok XV–XVII. század (Ism. Tordai Zádor) 1275

1278 TÖRTÉNETI Iii OD ALOM Már a bevezetőben, ahol rámutat a cárizmus XIX. század eleji hódító terveinek, „szerényebbé válására", bebizonyítja, hogy e látszólagos szerénység mögött az egész török örökség megkaparintásának szándéka és a Szent Szövetséggel teremtett reakciós állapotok védelmezése rejlett. Az első fejezet az egyesülési mozgalom történelmi előzményeivel és az 1859. évi. párizsi békekongresszus román vonatkozású anyagával foglalkozik. Érdekes tételt állít fel Kiszeljovnak, a román fejedelemségek tényleges kormányzójának közismert parasztvédő politikájáról, amennyiben azt hangoztatja, hogy az orosz tábornok eljárását nem haladó politikai nézetei (arAelyeknek eddig tulajdonították), hanem a fejedelemségek teljes bekebelezésének szándéka váltotta ki. A román társadalom rétegződését ismertetve megállapítja, hogy a cárizmus a legkonzervatívabb bojárköröknél keresett és talált támaszt, míg a kialakulóban levő polgárság és kispolgárság a nyugati hatalmak felé orientálódott. Idővel még ez a szűkkörű cárbarát csoport is megbomlott és a régi fejedelmi széttagoltság rögzítésének hívei, a szeparatista törekvésű nagybojárok Ausztria mellé álltak. A román fejedelemségeket kereskedelmi érdekek nem fűzték Oroszországhoz,, sőt a mezőgazdasági kivitelben azzal versenytársakként álltak szemben. Vinogradov ezekből a tényezőkből vezeti le, hogy a liberális burzsoázia által irányított román unionist a emigráció eleve kizárta lehetséges szövetségesei közül a cári Oroszországot. A párizsi kongresszuson kialakult politikai helyzet, valamint a cárizmus félelme Ausztria megerősödésétől, arra késztette az orosz diplomáciát, hogy elvben már ekkor a fejedelemségek, egyesülésének francia javaslatát támogassa. Orlov, amikor a franciákhoz közeledett, egyszersmind rést akart ütni a krími háború győztes hatalmainak együttesén. Ugyanakkor Vinogradov az orosz diplomaták levelezésére támaszkodva bebizonyítja, hogy a cárizmus ekkor még korántsem döntött az egyesülés mellett. A bukaresti orosz konzuL olyan titkos instrukciókat kapott, amelyek szerint Oroszország tulajdonképpen nem mond sem igent, sem nemet. A bukaresti és iasi ad hoc divánok előkészítésének időszakával foglalkozó második fejezet kimutatja, hogy az ötvenes évek második felében Moldvában és Havasalföldön egyi'e jobban elszigetelődött az orosz orientáció, s ugyanakkor az a veszély fenyegetett, hogy a fejedelemségeket más hatalmak vonják befolyási körükbe. Ebben a helyzetben a cárizmusnak módosítania kellett a közvetlen katonai nyomáson és nyílt diktátumon alapuló korábbi politikáján. Az orosz diplomácia ettől kezdve igyekezett elkerülni, hogy szembehelyezkedjék a román lakosság hangulatával és az egyesülés ügyét olyanképpen karolta fel, hogy az mintegy pajzsként szolgáljon más hatalmak havasalföldi és moldvai; igényeinek elhárítására. Ezzel egy ideig bizonyos párhuzamosság mutatkozott a román unionista mozgalom és Oroszország eljárása között, ami kedvezően befolyásolta az egyesülés ügyét. Mégsem lehet a fejedelemségek haladó irányzatai és az orosz diplomácia között szövetségről beszélni, mivel a cári kormányzat a legteljesebb bizonytalansággal tekintett a parlamentáris berendezkedést kívánó, franciabarát unionistákra, az utóbbiak pedig a cárizmus hódító törekvéseire utalva viszonozták az ellenséges érzelmeket. Az utolsó két fejezet az ad hoc divánok és az egyesülés időszakában vizsgálja Oroszország szerepót. Az orosz diplomácia jelentései veszedelmes felforgatókként említették a román liberálisokat, és az igen mérsékelt divánokat az anarchisták és Voltairekövetők gyülekezetéül tüntették fel. Ennek ellenére a cári külügyi kormányzat megalapozatlan reményeket táplált afelől, hogy az egyesülés után a fejedelemségek az orosz befolyási övezetbe kerülnek. A hazai fejedelem gondolatát is ezért támogatta. Maga az egyesülés és Cuza két fejedelemségben törtónt megválasztása azonban a többi nagyhatalomhoz hasonlóan Oroszországot is meglepetésként érte. A román nép mozgalma elébe vágott az európai vezető hatalmak terveinek ós bizonyos mértékben keresztezte is azokat. Az uniót az orosz diplomácia jóváhagyta, de az egységes román fejedelemség megalakulását Oroszországban csak a Szovremennyik c. haladó folyóirat köre fogadta igazi rokonszenvvel. A szerző a befejezésben rámutat, hogy Oroszország bizonyos hasznot húzott az egyesülésből. Az unió rést ütött a párizsi békeegyezményen, s ezt a precedenst az orosz kormányzat örömmel üdvözölte. Vinogradov könyve néhány ponton nem elég következetesen alkalmazza saját módszerét. Amikor helyesen szembeállítja a cárizmus szubjektív szándékait és külpolitikájának objektíve pozitív következményeit, elmulasztja megemlíteni — amit egyébként adatai bizonyítanak —, hogy az orosz monarchia hódító törekvéseinek retrográd következményei is voltak. Hiányoljuk II. Sándor liberáliskodó belpolitikai irányzata és az ötvenes évek második felének külpolitikai lépései közti összefüggés kimutatását. A mono -gráfiából szinte teljesen kimaradt az orosz állásfoglalások ismertetése. Nem kapott kellő helyet a besszarábiai probléma, amely nélkül pedig nem lehet teljesen megérteni az orosz