Századok – 1964

Történeti irodalom - Régi magyar filozófusok XV–XVII. század (Ism. Tordai Zádor) 1275

1276 TÖRTÉNETI Iii OD ALOM kérdésekre irányítja a figyelmet, vagy akár csak felkelti irántuk a tágabb terű érdeklődést. Még azok a munkák is hasznosak, amelyek csak ismert anyagot tárnak elénk. Mennyivel inkább kell akkor az olyan kiadványokat köszönteni, amelyek még a szakember számára is hoznak újat, ós a népszerűsítés mellett a kutatásra is serkentőleg hatnak. Ilyen munka a Régi magyar filozófusok (XV—XVII. század). A kötet, bár a szakemberek számára is hasznos, elsősorban a tágabb terű olvasóközönség számára készült. El kell ismernünk, hogy nem könnyű ilyen céllal kiadványt összeállítani régi magyar filozófiai szövegekből. Főképpen azt a szerencsés arányt nehéz megtalálni, amely biztosítja az érdeklődést — elégséges anyagot tár fel és nyújt az olvasónak, ezáltal a szakember számára is hasznossá válik —,de mégsem ad olyan sokat, hogy fárasztóvá ós esetleg unalmassá váljék a nem-szakember számára. Az említett kötetnek egyik nagy erénye, hogy megtalálta ezt a helyes arányt. Három évszázad anyagából -emelni ki a jellemző anyagot ezenkívül is körültekintést igénylő munka. Ennek eredményességéről pedig már az első oldalakon meggyőződhetünk. Méltó kezdete a közölt szövegeknek Janus Pannonius néhány verse. Bár nem volt filozófus, de az írásaiból kidomborodó és magas művészi szinten jelentkező humanista életszeretete, emberi optimizmusa, továbbá a papi butítás elleni harc ós a vallás eszmei béklyóinak széttöróse joggal szerepelteti írásait a magyar filozófusok írásai között. Verseit olvasva megértünk valamit abból a reneszánsz világszemléletből ós szellemből, amely Mátyás udvarában szóhoz jutott, amelynek virágzása azonban sajnos rövid életű volt. Likai Skalich Pál plasztikusan illusztrálja a visszaesést, a mágikus-misztikus természetfilozófia felburjánzását. Üdítő olvasmány utána Dudith András írása. Stílusának tisztasága, irodalmi színvonala, világos és humanista-racionalista szellemét tükröző tartalma ma is élvezetessé teszi gondolatmenetének követését. Világszemlélete, jellemzően a kor humanizmusára, nem kristályosul filozófiává, filozófiai jelentőségűvé azonban a középkori skolasztika, valamint a korabeli misztikus-mágikus természetszemlélet éles bírálata által válik. Ez a humanizmus alapjait veti meg a későbbi fejlődésnek, amely a XVII. században a modern filozófia megjelenéséhez, a teológia béklyóit széttörő gondolkodás kibontakozásához vezet; Ugyanez a kettős szembefordulás, amely jellemző Dudithra, Laskói Csókás Péter írásában is jelentkezik. Nála ezenkívül a reneszánsz platonistáinak is érezhető a hatása. Ez azonban nem platóni jellegű skolasztika kialakulását segíti, hanem inkább az életszeretetet: és a földi világ megbecsülését erősíti. Valamennyire eltér ettől a fejlődési vonaltól Jeszenszky .Tános, aki tulajdonképpen nem is sorolható szorosan a magyar filozófiai gondolkodás vonalába. Ez inkább mellékág csupán. A vallási-teológiai és tudományos-filozófiai törekvések összebékítési kísérlete ós az ebből eredő kuszáitság, homályosság nem is tekinthető humanista vonal megtörésének vagy ellenpólusának. Hasonlóképpen a kopernikánus felfogás és Averroes hatása — vagyis gondolkodásának haladó oldalai — sem jelentik a fejlődés előrevivő erejét. Igen helyesen járt el a szerkesztő akkor, amikor nemcsak a haladó irányzatok képviselőit mutatja be, hanem a velük szemben álló ideológiát, a skolasztikus bölcseletet is. Ez is része a kornak, ismerete nélkül a haladó koncepciók jelentősége sem lenne felmérhető. Az említett skolasztikus szemlélet Pázmány Péter arisztoteliánus-tomista írásaiból igen szemléletesen domborodik ki. Ilyen szélesebb körkép teszi azután lehetővé, hogy megértsük az Apáczai Csere János által megtett lépés nagy jelentőségét, azt, hogy mit jelentett a kartéziánus filozófiának — és minden pozitív vonásának — a terjesztése és meghonosítása magyar nyelven. Hiszen Apáczainál mind a módszer, mind a fizika, mind a kartéziánus kozmogónia és kozmográfia is szóhoz jut. Kár azonban, hogy a szemelvényekből kimaradtak azok, amelyekből kiderült, hogy az Apáczai által átvett descartesi világkép egyszersmind a kopernikánus felfogás továbbfejlesztése is. Legértékesebb része a kötetnek (Dudith szövege mellett) minden bizonnyal az, amely a magyar atomisták írásaiból közöl bő részletet. Az említett atomisták sorában igen érdekes arculatú az eklektikus és igen ellentmondásos Pósaházi János. Nála atomista felfogása mellett karteziánusi hatások is jelentkeznek, azonban állásfoglalása a korabeli ideológiai harcban e haladó elemei ellenére is a legélesebben reakciós volt. Az atomizmus mint haladó filozófiai koncepció sokkal pozitívabban jelentkezik és szabadabban bontakozik ki Bayernél, s a baconiánus hatások következtében. Ha Pósaházi gyakorlatban még védi azt a skolasztikát, amellyel számos elméleti nézete szemben áll, Bayer viszont már sokkal teljesebben tudja kibontakoztatni a kiszabadulást a skolasztika hatása alól. A harmadik atomistánál, Czabánnál a haladó gondolatok — a kartéziánusok legjobbjaihoz hasonlóan — már tapogatózásnak tekinthetők a materializmus irányába. A kartéziánusok és az atomisták ismerete alapján domborodik ki a XVII. századbeli magyar haladó filozófiai gondolkodás felvirágzásának ténye. Ezt a felvirágzást látva, ismét helytelen lenne megfeledkezni az ellenpólusról. A maradi skolasztikus szemlélet