Századok – 1964

A Szovjetunió és a népi demokráciák történészfrontja - Gulüga; A. V.: A történettudomány tárgyáról 1226

A TÖRTÉNETTUDOMÁNY TÁRGYÁRÓL 1227 vélemény, liogy a történettudomány és a szociológia lényegében azonosak (egyesek a történelmi materializmust is azonosítják az utóbbiakkal). Megint mások ellenzik ezt az azonosítást és más felfogást fejtenek ki a történettudomány specifikus jellegéről. A Sztálin kultuszával összefüggő hosszú szünet után, amikor mindenhol a dogmatizmust terjesztették, a történettudomány elméleti problémái iránti érdeklődés újjászületik, alkotó viták alakulnak ki, és a kérdés felvetése, amellyel a jelen cikk foglalkozik, időszerűnek látszik. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája Elnökségének Társadalomtudományi Szekciójában lezajlott 19C4. évi januári ülésén P. N. Fedoszejev akadémikus és Ju. P. Francev levelező tag előadásukban foglalkoztak a történettudomány tárgyával, többek között jogos bírálatban részesült a történettudomány tárgyának az SzK/b/P rövid történetének negyedik fejezetében adott egyoldalú magyarázata. Az előadásból és a vitából kiderült, hogy módszertani szempontból a történettudomány egyike a legbonyolultabb, legsokoldalúbb tudományoknak; a történettudományban a legkülönbözőbb megismerési eszközök csodálatos összefonódásával találkozunk. A történettudomány tárgyának sajátossága olyan, hogy módszertanának alapját a marxista filozófia valamennyi alkotó eleme: a dialektikus és történelmi materializmus, az etika és az esztétika képezi. A történeti folyamat elméletének kidolgozásán kívül a történész kénytelen eldönteni számos logikai gnozeológiai és esztétikai problémát. Nem hagyhatók figyelmen kívül a történettudomány problémájáról folyó nyugati viták sem. A marxizmus létrejötte nem múlt el nyomtalanul a polgári világnézet számára sem. A sokféle pozitivista elméletekben mint egy torzító tükörben verődik vissza a történeti törvényszerűség eszméje. A pozitivista számára a történettudomány tudomány ugyan, de kizárólag empirikus tudomány. ,,A történeti »törvény« — olvasható az egyik pozitivista munkában — létezik és elpusztul azokkal az empirikus tényekkel együtt, amelyeket a törvény megalapoz."3

A modern pozitivisták a történettudományban határozottan elvetik ,,az univerzalitás dogmáját", a „korlátozott általánosításokért" szállnak síkra; a modern pozitivisták számára a történettudomány egyféle múltba vetített empirikus szociológia. A pozitivisták fel sem vetik a társadalmi fejlődés általános törvénye megismerésének kérdését. Másrészt az egyes történeti események ismereti értéke a modern pozitivisták nézőpontján kívül marad.1 A pozitivizmus azonban nem az utolsó szó a polgári ideológiában. Az idealista történetfilozófiában jelenleg a legkülönbözőbb irracionálist a elméletek vívják ki a vezető helyet. Tragikus világérzósükkel, a történeti agnoszticizmus kultuszával ezek az elméletek megfelelnek a korszellemnek, amelyet a kapitalista rendszer közélgő vége jelöl. „Az ész trónfosztói" (A. Schopenhauer és 11. S. Chamberlain-tő\ a modern egzisztencialistákig) igyekeznek elhitetni, hogy a történettudomány nem tudomány. A tudomány feladata — mondják az irraeionaüsták — az általánosítás, a történeti események azonban nem ismétlődnek; a tudomány hasznos ismeretekkel gazdagítja az embert, a történelem teljesen haszontalan, egyetlen tanulsága az, hogy semmire sem tanít. a történettudomány képtelen előre látni, szubjektív; a történeti ismeret azért nem tudományos, mert benne a morális értékelés uralkodik.5 A mindennapos tudományos munkának a jellege azonban ennek az ellenkezőjéről győzi meg a történészt. Ebben a vonatkozásban rendkívül tanulságos a kortárs angol történész, E. H. Carr könyve: What is History?, amely az irracionalizmus meggyőző kritikáját és az előzőekben felsorolt állítások szellemes cáfolatát nyújtja.0 Természetesen — jegyzi meg Carr — a peloponnézoszi háború és a között, ami 1939—1945-ben a harcmezőkön lezajlott, lényeges különbség van, d,e van valami közös is, amit maga a „háború" kifejezés rögzít. A történeti tanulságok esetében Carr utal arra, hogy azok nem csak banális igazságokként léteznek (mint pl. a Bécsi Kongresszus igazsága, ami abban fejeződik ki, hogy a diplomatáknak nem feltétlen szükséges a titkos iratokat szemétkosárba hajítani, mert azok tartalma más államok felderítő szervének birtokába kerülhetnek). Minden újabb nemzedék az előző példáján tanul. A történelem tanulmányozása lehetővé teszi a jövendő egyes általános vonalainak felismerését is. A történész természetesen nem jósolhatja meg előre az egyes eseményeket, mert azok a véletlen elemeit is magukba fogs T. Dovring: The History as a Social Science. The Hague. 1960. 40. 1. A történettudományi pozitivizmusról ld. I. Sz. Kon: Nedpozitizm i voproszi logiki isztoricseszkoj nauki. Voproszi Isztorii, 1963. 9. sz. valamint az utóbbi könyvét: Füoézofszkij idealizm г krizisz isztoricseszkoj miszli." M. 1959. 4 „A politikai történetnek az »unikális történetének« egyéb formáihoz hasonlóan nincs gyakorlati vagy didaktikus értéke" mondja T. Dovring: i. m. 89. 1. 8 Megjegyzendő, hogy a pozitivizmuson és az irracionalizmuson (és a különböző vallásos eliréleteken) к ív ti! a polgári történetfilozófiában számos közbeeső elmélet is van, amelyek gyakran különböző módszertani elveket egyesítenék. Ez pl. kifejeződik a Harvard Egyetem által 1961-ben szervezett történetfilozófiai synpozium anyagában is. (Ld. His tory and Theory" 1963, vol. III. 1. sz.) ' E. Jl. Carr: What is History. London, 1962.