Századok – 1964

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011

MARXISTA TÖRTÉNETTUDOMÁNYUNK FEJLŐDÉSÉNEK PROBLÉMÁI 1037' matikája egyik változataként lehet igazán mélyen megragadni. E problémaállítás vonalán halad előre, főként a legutóbbi években, történelmi irodalmunk, Arató Endre, Katus László, Dolmányos István és mások tevékenysége. A nemzeti kérdés ilyen széles és mély, de a tudományos marxista megoldást egyedül biztosító szemlélete természetesen széles nemzetközi együttműködést kíván, — együttműködést mindenekelőtt a Szovjetunió és a többi szomszédos^ szocialista országok marxista szakembereivel. Elsősorban éppen ebből a szempontból lehet gyümölcsözőnek tartani az Osztrák-Magyar Monarchia történetével foglalkozó, immár sorozatossá váló nemzetközi konferenciákat, amelyek közül a legutóbbi a közelmúltban zajlott le Budapesten. Ez a konferencia megmutatta a marxista történetírás e téren elért eredményeit, de rávilágított egyben azokra a nehézségekre is, amelyek az egységes és következetes marxista álláspont kialakításában és kifejtésében, a nyugati burzsoá történetírásnak a Habsburg-monarchiát — mint a „nemzetekfeletti állam" eszméjének előképét — dicsőítő irányzata meggyőző erejű cáfolatában, éppen e témakör kapcsán nem kis mértékben jelentkeznek. A konferencia elődásai, vitái ismételten bebizonyították, hogy Közép-Keleteurópa bonyolult nemzeti problematikája helyes történeti megvilágításának csak az osztályharcos marxista szemlélet lehet az útja; hogy a nemzeti kérdésnek mindig az osztálylényegét kell feltárni, azt sohasem önmagában, hanem az osztályharc kérdésével kapcsolatában, attól való függésében kell szemügyre venni. Ezt az alapvető szempontot a konferencián éppen a szovjet delegáció képviselte a legnyomatékosabban, s véleményében osztozott számos hazai és baráti marxista felszólaló, kommunista történész. Természetesen kívánatos volna, ha ez a szemlélet teljesen egységesen hatná át a szocialista országok történettudományát, ami ma még nem állítható. Semmiképpen sem szabad azonban megengedni sem azt, hogy a nehézségek visszariasszanak, sem azt, hogy egyes állásfoglalások erősen vitatható elemei nemkívánatos módon hassanak vissza a magyar történetírásra, és saját, még távolról sem teljesen leküzdött nacionalizmusunk feléledésére adjanak tápot, esetleg a múltbeli nemzetiségi elnyomás „lakkozására", a magyar „nagynemzeti nacionalizmus" kevésbé éles elítélésére vezessenek, — ama nagynemzeti nacionalizmuséra, amely már kezdettől fogva, már haladó korszakában is szerves része, alkateleme, 1867 után pedig mindent eluraló oldala, alapvető jellege lett a magyar uralkcidó osztályok feudálisba oltott burzsoá nacionalizmusának. ' Mi több: a kiegyezés után a magyar nacionalizmus „nagynemzeti" és ,,kisnemzeti" oldalát sem lehet már különválasztani olyan módon, ahogyan egy akadémiai vitafelszólalásában Simon Péter próbálta, úgy vélekedve, hogy az „mint nagynemzeti nacionalizmus már teljesen reakciós szerepet játszott", de mivel Magyarország függő ország maradt, mint „kisnemzeti nacionalizmus . . . még 1867 után sem vált teljesen reakcióssá". A polgári forradalom korszakának lezárultával az uralkodó osztályok nacionalizmusa — „nagynemzeti" és „kisnemzeti" egyaránt — mindenestül reakcióssá vált, mert végképpen elszakadt a társadalmi haladás követelményeitől, a tömegek demokratikus törekvéseitől: a valóságban immár nem volt kapcsolódó pontja azokkal, csak éles és kiegyenlíthetetlen ellentéte. A nacionalizmus ízig-vérig hamis, a tömegek megtévesztését szolgáló ideológiává vált: bármennyit handabandáztak még szószólói az osztálykompromisszum 67-es formája, az Ausztriához való viszony rendezésének módja ellen, burzsoá-nemesi osztályérdekeik 8 Századok 1964/5—6.