Századok – 1964
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: Marxista történettudományunk fejlődésének problémái 1011
1028 PACH ZSIGMOND l'A Г. magvát, a Habsburgok elleni felkelések tömegerejét jobbágyi-népi elemek tették ki, arra indított, hogy magát az objektív tényt — az e harcokban való tömeges részvétel tényét —, sematikus leegyszerűsítéssel, azonosítsuk a szubjektív motívummal, az eszmei hajtóerővel, s a parasztságnak nagyfokú eszmei tudatosságot, közelebbről pedig kifejlett nemzeti tudatosságot tulajdonítsunk a feudális osztályrend viszonyai között is. Az objektív tett és a szubjektív hajtóerő emez egyenlősítése egyfelől útját szegte annak, hogy amit a korábbi, kifejezetten parasztfelkelések esetében (hadd utaljunk itt főként Székely György tanulmányaira) kevésbé mulasztottunk el: a függetlenségi küzdelmekkel kapcsolatban nem tettük komoly vizsgálat tárgyává a népiparaszti elemek, a katonáskodó rétegek ideológiáját, tudattartalmait; nem tettük mérlegre az eszmevilágukban jelentkező haza- és nemzetfogalmat: mennyiben illúzió az, tévhit, az uralkodó osztály ideológiai befolyásolásának terméke, — s mennyiben tükrözi a valóságot, az elnyomott osztály tényleges érdekeit, viszonyait, a feudális renddel szembeszegülő törekvéseit. Másrészt ugyanennek következtében ha nem is mulasztottuk el, de többnyire csak fogyatékosan mutattuk meg, hogy a magyar, szlovák, kárpátaljai ukrán, román parasztoknak a XVH. századi—XVHI. századeleji Habsburg-ellenes harcokban való részvétele — bármiféle tudattartalmak képezték is ennek közvetlen eszmei hajtóerejét — alapvetően objektív helyzetükből, osztályérdekeikből sarjadt, osztályharcuknak részét képezte. Nem abban volt tehát a hiba, hogy történelmünket osztályharcok mellett egyszersmind függetlenségi és szabadságharcok sorozatának tekintettük, hanem abban, hogy történetirodalmunk már-már azt a benyomást keltette: nemzeti múltunkat függetlenségi és szabadságharcok mellett tekintjük osztályharcok történetének is; abban, hogy magukat az ösztályharcokat is a nemzeti összefogás követelményeinek perspektívájából — így a Bocskaytól Rákócziig terjedő évszázadban a kuruc nemzeti összefogás előzményei, majd megvalósulása nézőpontjából — ábrázoltuk-értékeltük; abban, hogy nem tartottuk következetesen szem előtt: antagonisztikus társadalmi formációk keretei között az osztályok időleges együttműködését — így a Habsburgellenes küzdelmeket is — csak az osztályok ellentétéből és harcából kiindulva, azzal összefüggésben lehet megérteni és megvilágítani. Uymódon történetírásunk csakugyan nem állott távol az olyan kijelentések leegyszerűsítő szemléletétől, amelyek szerint: „A magyar nép története: szabadságharcok története. Bocskay, Bethlen, Rákóczi, Kossuth harcai, az 1919-es proletárforradalom a magyar nép minden hősiessége dacára nem tudták tartósan kivívni a szabadságot." (Rákosi Mátyás, 1955.) Az előbbiekben vázolt kettős, ellentmondásos fejlődés folyományaként állott elő az a helyzet, hogy miközben tudományágunkat alapjában áthatotta a marxista elmélet, s történetírásunk elvitathatatlan lendülettel dolgozott és eredményekben gyümölcsözött, ugyanakkor azok a problémák és veszélyek, amelyek korábban mintegy csírájukban jelentkeztek, s 1944 —45-ben, ill. a felszabadulást közvetlenül követő időszakban úgyszólván szükségszerűen adódtak elő, a proletárforradalom győzelmét, a marxizmus—leninizmusnak tudományágunkban vezető szerephez jutását követő években nemhogy kiküszöbölődtek, tisztázódtak volna, hanem megrögződtek, sőt éppen kiterebélyesedtek s a marxista történetírás tematikai és szemléleti torzulásaihoz vezettek. Történeti irodalmunkat, mint az előadottakból is kitetszik, már tematikai struktúrájában is bizonyos eltolódás veszélye fenyegette: a független-