Századok – 1964

Tanulmányok - Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája (I. rész) 943

'1002 MOLNÁR ERIK A nemzetgyűlés köztársasági többsége vissza akarta hódítani a parasztokat Bonapartétól. Ezért elutasította a kormány javaslatát, amely a sóadó visszaállítására irányult, illetve a sóadot csak 1/3-ára csökkentett összegben állította vissza. A boradót meg teljesen eltörölte. A kormány viszont hadat indított a klubok ellen. Az egyesülési jogról benyújtott kormányjavaslat intézkedést tartalmazott a klubok betiltásáról. A nemzetgyűlés egyideig ellenállott, de azután a burzsoá köztársaságiak egyrésze ebben a kérdésben a monarchistákhoz csatlakozott. így a nemzetgyűlés végül is hozzájárult a klubok feloszlatásához, amelyekben támaszt lelhetett volna a kormánnyal szemben. A kormány és a nemzetgyűlés összeütközött a külpolitika kérdéseiben is. 1849 februárban Rómában megszüntették a pápa világi hatalmát és kikiáltották a köztársaságot. A köztársasági kormány élére Mazzini, az olasz nemzeti mozgalom vezére került. Ezt követőleg, márciusban, az osztrákok Novarránál döntően megverték a piemonti csapatokat, majd behatoltak a római köztársaság területére is. Áprilisban francia csapatok szálltak partra Olaszországban. A nemzetgyűlés köztársasági többsége hozzájárult ehhez,, mert katonai tüntetésnek tekintette Ausztria ellen a fölszabadulásért küzdő olasz nép érdekében. A francia csapatokat azonban Bonaparte, a klerikális erők kedvéért és Ausztria itáliai befolyásának ellensúlyozására, a római köztársaság ellen indította harcba. A nemzetgyűlés köztársasági-nacionalista többsége erre felfortyant, de végül is beletörődött saját elveinek és az alkotmánynak nyílt megsértésébe. Ez nemcsak a francia burzsoá nacionalizmus népfelszabadító frázisait leplezte le újra, hanem Bonaparte magatartásával azt is megmutatta, hogy a népfelszabadító frázisck mögött népeket elnyomó' hatalmi törekvések rejtőznek. Bonaparte monarehista kormánya Changarnier tábornok, csapataival nyomást gyakorolt az alkotmányozó nemzetgyűlésre, és azt is kierőszakolta, hogy a nemzetgyűlés kimondja saját feloszlását. A következő, törvényhozó nemzetgyűlés választásait 1849. május 13-án tartották meg. A választásokon a Le National köztársasági pártja, amely az alkotmányozó gyűlésen bebizonyította, hogv, mint burzsoá párt, nem képes erélyesen harcolni Bonaparte és a rendpárt burzsoá kormányzata ellen, teljesen összeomlott. A 750 mandátumból mindössze 50-et kapott, olyan vezetői, mint Lamartine és Marrast is kibuktak. A többséget, 500 mandátummal, a rendpárt szerezte meg, amely nagy pénzügyi eszközökkel és az államhatalommal is rendelkezett, és a választásokon, a burzsoázia képviseletében, mint a magántulajdon védelmezője lépett fel. Ezáltal megszerezte a parasztok és kispolgárok széles tömegeinek támogatását, akik kismagántulajdonukat féltették a párizsi „osztozkodóktól'' (partageux). A rendpárt két nagy frakcióját továbbra is az orléanisták és a legitimisták alkották, akik magukat most már nyíltan monarchistáknak vallották. A legitimisták nagyjában a kapitalista agrárérdekeket, az orléanisták az ipari, a kereskedő és a fmáncburzsoáziát képviselték. Az előbbieket Berryer, az utóbbiakat Odilon Barrot mellett Thiers vezette. A bonapartista képviselők száma jelentéktelen volt. A napóleoni emlékek néhány fanatikusa mellett ez a csoport szerencselovagokból állott, akik Bonaparte révén akartak karriert csinálni. A szociális demokrata párt, a kispolgári demokraták és a szocialista munkások szövetsége, Ledru-Rollin vezetése alatt jelentős sikert aratott. A párt 200 mandátumot szerzett. Párizs majd valamennyi kerületét meg-