Századok – 1963
Tanulmányok - Kumorovitz L. Bernát: A középkori magyar „magánjogi” írásbeliség első korszaka (XI–XII. század) 1
20 KUMOROVITZ Г.. BERNÂT csapadéka, világi viszonylatban azonban nem.12 7 A világi nagybirtokosok ugyanis, egy-két kivételtől eltekintve, a XI. és XII. században, szórványosan a XIII. században is, nagyrészt még osztatlan birtokon, „nemzetségi" keretekben élnek, hagyományaik és vérségi kapcsolataik erősek, birtokügyleteikben, osztályaikban, hagyatékaikban tehát megelégedhetnek a műveltségüknek megfelelőbb és intézményesen megszervezett jogi szóbeliséggel, a hivatalos és magántanúk bizonyságával, emlékezetével. Földjük még nem annyira szétszórt, mint a hívek adományaiból darabonként összegyűjtött egyházi birtoktestek, amelyek sokszor szerte az országban feküsznek, és nem ritkán a szomszédok szerzési vágyának is tárgyai.128 Korszakunkban pedig már feszít a feudális széttagolódás is, és sodrában kiéleződik a harc az egyházi és világi nagybirtok között a politikai hatalom gyakorlásában való részvételért : az utóbbi most támadásba lendül az eddig irányító szerepet vitt egyházi nagybirtok ellen.12 9 Ugyanekkor a társadalom legmélyén, a szolgarendűek csoportjaiban sincs nyugalom. A vérségi kapcsolatot, egyenesági örököst és akkoriban még fegyveres erőt is nélkülöző egyháziak (főpapok és egyházi testületek) vagyonuk szerzésében, biztosításában és védelmében nem hagyatkozhattak többé az ingatagnak bizonyult szóbeliségre, hanem műveltségüknek és külföldi hagyományaiknak megfelelőbb s az adatokat tökéletesen lerögzítő bizonyítéknyilvántartó eszközt, az írást veszik igénybe.130 A legfőbb tekintélyhez, a királyhoz fordulnak tehát írásért a szóbeliség útján szerzett birtokaik s a rajtuk élő szolganépek számbavételénél (conscriptiók), írást kérnek a királytól, ha új adományt kapnak, ha perükben ítéletet hoznak, vagy lia ^ birtokcserét eszközölnek. Eleinte maguk szerkesztenek maguknak az adományozó nevében szóló s a királyi licentián, az előkelőségek tanúskodásán és 1 esetleg anathemán alapuló pecsételetlen, tehát formailag teljesen magánjellegű oklevelet; később, a fiscalitas elvének és „nemzetségi" jog kívánalmainak erőteljesebb érvényesülése, főleg pedig Kálmán rendelkezései óta, többnyire maguk, otthon fogalmazzák meg a kívánt oklevelet, majd bevárják 1 az országban mozgó uralkodót, s miután a legfelsőbb jóváhagyást megkapták, ennek bizonyságául pecsétjét kérik bemutatott írásukra. Máskor az érdekeltek jótevőikkel együtt maguk mennek a királyi udvarba, s ott szereznek ügyükről oklevelet. Ez a magyarázata annak, hogy, mint láttuk, I. László uralkodásának közepe, de főleg Kálmán óta III. Béláig két csoportját különböztette meg > 127 Az első — világi fél részérő kiállított — oklevél III. István királytól (1162— 1172) való. Szentpétery : Regesta 101. sz. (1162). — Szentpétery : Oklevéltan 55. 1. 128 Erről tanúskodnak a korabeli birtokperekről szóló okleveleink, főleg az 1111-i zobori ítéletlevél. Szentpétery : Regesta 43. sz. — Az adományozással és birtoklással kapcsolatos nehézségeknek már I. László igyekszik gátat vetni. L. a 117. jegyzetet. — Az immunitás, az exemptio és a patronatus intézménye is elsősorban az egyházi vagyon biztosítását szolgálta. 129 Magyarorsz. tört. 1/1. 58. 1. 130 Az egyházaknak ,,. . . kevésbé állt rendelkezésére — ebben az időben — fegyveres erő, (tehát) inkább volt szükségük jogbiztosító, írásos dokumentumokra, mint a hatalmas uraknak, kik (mint erre éppen a meglevő magánoklevelek több ízben utalnak) megelégedtek a király szóbeli (datorok, pristaldusok előtt tett) Ígéretével, adományával." (Lederer Emma : A feudalizmus kialakulása Magyarországon. Bpest. 1959. 38. 1.) Olv. még: Redlich : Privaturkunden 92. 1. A XII. században még általános nálunk a szóbeli ügyintézés. Az „intézményesen" megszervezett magyar jogi szóbeliségre, a petitorok, datorok, pristaldusok stb. szerepére vonatkozólag olv. Eckhart : Hiteleshelyeink 642— 643. 1., Szentpétery : Oklevéltan 74. 1. és Váczy Péter : A magyar királyság központi gazgatása a XI—XII. században. Domanovszky-Emlékkönyv 1937. 607-—624. 1.
