Századok – 1963
Történeti irodalom - Helytörténeti kiadványok (Ism. Benda Kálmán) - 899
KRÓNIKA 913 tette a témát. Hogy a cikkek kultúrtörténeti vizsgálatát mellőzte, azzal még egyet lehet érteni, hiszen a régi céhtörténeti müvek túlságosan is ezekre irányították az érdeklődést. Viszont kifogásolható, hogy témáját térben a töröktől felszabadított területekre és azok közvetlen szomszédságára korlátozta, ezen belül is lemondva a szabad városok céhes iparának tárgyalásáról. Ezzel a területi szűkítéssel eleve lemondott olyan eredményekről, amelyek csak az országos összképből deríthetők ki. Ezért az értekezést csak mint részmonográfiát értékelhetjük. Ezeken a magaszabta korlátozásokon belül szerző jó munkát végzett. Az igen bőséges, túlnyomórészt levéltári forrásokra támaszkodó értekezést a marxista-leninista történettudománynak a céhrendszerről szóló általános tanításai, ezeken belül különösen Lenin útmutatásai és a magyar marxista szakirodalom megállapításai alapján írta meg. A szerző eredményei részleteiben fejtik ki és addig ismeretlen adatokkal támasztják alá, amit az eddigi kutatás a magyarországi céhes ipar válságáról általában kiderített. Különösen ki kell emelni azt a finoman elemzett képet, amit szerző a különböző országrészek iparosodásának üteméről ad. A XVIII. század a mezővárosi, a XIX. század első fele a falusi céhesedés virágkora, de ezen az általános helyzetképen belül jellegzetes eltérések mutatkoznak, akár a Dunántúlt, akár az Alföldet, akár a Délvidéket nézzük. Jó megfigyelésre vall annak felismerése, hogy a céhes ipar hanyatlása hamarabb mutatkozik meg a mezővárosokban, főleg a Dunántúl nyugati részén és Pest-Buda környékén, ott ugyanis a tőkés ipar versenye a legközvetlenebbül hat. A mezőgazdaság és ipar szótválása bonyolult problémájának megoldásához ad közvetlenül segítséget a szerző, amikor gondos elemzés alapján kimutatja, hogy a XIX. század első felében a falvak és a fejletlenebb mezővárosok iparosságának mintegy felét lehet ipari főfoglalkozásúnak tekinteni, a fejlettebb mezővárosokban pedig ez az arány az iparosoknak az összlakosságon belüli arányszámával együtt növekszik. A mezővárosi és falusi kézművesek vagyoni tagozódásának elemzésekor szerző arra a fontos következtetésre jutott el, hogy a céhmesterek zöme, mintegy fele, házacskával, kis darab szőlővel, néhány háziállattal rendelkezik, de egyedül, legfeljebb egy legénnyel dolgozó szerény kisiparos volt. A további 30% egészen szegényen, két keze munkájából élő házatlan zsellérként tengette életét. A megmaradó 20% volt a vagyonos réteg (3—12 legényt foglalkoztatva), de életük főcélját az iparban szetzett vagyonuk szőlőkbe, szántóföldekbe való fektetésében látták. A magyarországi céhes ipar válsága az ipar és a mezőgazdaság viszonya tekintetében abban mutatkozott, hogy az elszegényedő mezőgazdasági népesség beáramlott az iparba, s a kontárok számát gyarapította, míg a vagyonosabb céhmesterek igyekeztek az iparból kiválni és á mezőgazdaságban érvényesülni. Helyesen látja a továbbiakban a szerző a bécsi kormány és a magyar uralkodó osztály eltérő álláspontjának okait a cóhrendszer megítélése tekintetében. A jó és olcsó ipari árukhoz ragaszkodó nemességnek nem volt érdeke a céhrendszer fenntartása, s márcsak azért is védelmezték a kontárokat, mert a feudális mezőgazdaságból fakadó nyomort és társadalmi feszültséget a zselléreknek az iparba áramlása részlegesen és időlegesen levezette. A disszertáció azonban nem mentes a fogyatékosságoktól. Mindenekelőtt az tűnik szembe, hogy a téma kevésbé van beágyazva a szélesebb összefüggésekbe, s a céhes iparon kívüli gazdasági és társadalmi problémák éppen csak hogy érintve vannak. Márpedig a magyarországi céhesedés a mezőgazdasági árutermelés során bekövetkező paraszti differencializalódás egyik függvényeként tudható be. Vagyis végső fokon a jobbágy—földesúr viszony határozza meg — amiről kevés szó esik az értekezésben. Ezért szorul háttérbe az antifeudális osztályharc ábrázolása, jóllehet ennek a falusi ós mezővárosi iparosok is részesei voltak. Másik hibája, hogy nem foglalkozik a falu és a mezőváros belső társadalmi feszültségével, pedig köztudomású az az ellentét, amely a gazdag és szegény elemek között fennállott. Így nem tudjuk meg: miyen szerepet játszottak ezekben a küzdelmekben a paraszt iparosok. Különösen figyelemreméltó a piac kérdésének elhanyagolása és az egyes iparágak fejlődése összehasonlító vizsgálatának hiánya. Már pedig az osztrák tőkés ipar versenye nem egyformán hatott az iparágak helyzetére (ld. textilipar — feldolgozó iparágak). Az olvasó szívesen olvasna a céhesipar technikai színvonaláról, ami különösen fontos és jelentős a céhes ipar és a manufaktúra viszonyának felderítésében. Sinkovics István opponensi véleményében megállapította, hogy a disszertáció egyik főerőssége a gazdag levéltári anyag. Az anyaggyűjtés a teljesség igényével lépett fel, így kiterjedt a vidéki levéltárakra is, elsősorban a Pest megyei és a Szegedi Állami Levéltárra. Â feldolgozás befejező részében közölt céhjegyzék azonban, bármennyire is nagy munka fekszik henne, nem tekinthető teljesnek. Hiányossága, hogy 1815-től sorolja
