Századok – 1963

Történeti irodalom - Helytörténeti kiadványok (Ism. Benda Kálmán) - 899

KRÓNIKA 911 zeten az sem, hogy a XVIII. század második felétől a központi hatalom céhbiztosai (comissariusok) ellenőrizték a céheket. X mezővárosok és falvak iparűző elemeinek száma a lakosság gyarapodásával állandóan növekedett, de messze elmaradt az osztrák tartományokban ós más keleteurópai országokban működő szakképzett iparosokétól. Az 1770-es évekből származó kiskúnlacházi adójogyzék és egyéb összeírások alapján a családfők mintegy 7,1%-a folytatott ipari munkát, amellett, hogy a mezőgazdasági termelésben és állattenyésztésben egész éven át rendszeresen dolgozott. Az Alföld és a Délvidék mezőgazdasági jellegű településem a lakosság 5%-át tehették ki az iparűzők, a viszonylag iparosodott mezővársookban (Csákvár, Makó, Szentes stb.) kb. minden 20. családfő, míg a legiparosodottabb mezővárosokban (Pápa, Gyöngyös, Miskolc) kb. minden 5. családfő foglalkozott kézművességgel. (Szabad királyi városokban minden negyedik-harmadik családfő.) Az iparágak megoszlása a városok fejlettségi foka szerint 14 — 60 között változott, s a XIX. század elején lényegében nefn haladta túl a XV —XVI. századforduló állapotát. A céhek mesteremberei osztályhelyzetüket tekintve jobbágyok (telkes, házas, ill. házatlan zsellérek) voltak. Szép számmal találhatunk azonban közöttük deklasszált nemesi elemeket is. Nemzetiségi megoszlásuk ma még felderítetlen. Választ erre a kérdésre adni igen nehéz feladat. Az általunk ismert adatok csupán számszerűséget jelölnek meg, de nemzetiségi hovatartozást nem említenek.- Valószínű, hogy a nemzetiségi megoszlás megfelel az illető település átlagos nemzetiségi viszonyainak. Feltehetően a magyarlakta mezővárosok iparűzőinek nagyobb része magyar ajkú volt, de a „finomabb" mesterségek művelői, mint pl. órások, lakatosok, puskaművesek, kőművesek stb. többnyire nem voltak magyarok. A kiváltságlevelek nyelve, szövege nem ad biztos támpontot. Mint arra már utalás történt, a mezővárosi és falusi kézművesek az iparűzés mellett mezőgazdasági termeléssel és állattenyóstéssel is foglalkoztak. Az Alföldön és a Dunántúlon mesterek körében kedvelt foglalkozási ág a szőlőművelés is. A szűk belső piae, majd később az osztrák áruk fokozódó versenye a megélhetés eme forrására kényszerítette őket. A mesterség űzése a későőszi és téli hónapokra maradt. A kézművesek és az ipari munkát végző töredéktelkes jobbágyok és zsellérek között így nem volt éles határvonal. De éppoly nehéz elválasztani céhmestereket a falusi és háziiparosoktól. (Tápé községben 1828-ban egyetlen kézművest sem találtak a számláló biztosok, noha minden háznál szőttek gyékényt.) A paraszt- és háziiparosokkal a tanulmány nem kívánt foglalkozni, csupán annak megállapítására szorítkozott, hogy ezek helyzete rosszabb volt a céhmesterekénél, s míg a céhmesterek megrendelésre dolgoztak, a céhenkívüliek (kontárok) inkább tömegfogyasztási cikkeket állítottak elő. A kézművesek anyagi helyzetük alapján nagyjából három réteget alkottak. A jómódú mesterek csekély számú csoportjával szemben az egyedül dolgozó vagyontalan kézművesek viszonylag nagyszámú és folytonosan növekvő rétege állott. (Utóbbiak az iparűzők több mint 40%-át tették ki.) Közöttük helyezkedett el a lakóházzal, kis műhellyel, néhány kapából álló szőlővel, egy-két háziállattal és kevés értéket képviselő szerszámmal rendelkező középréteg. A vagyonosabb kézművesek a meggazdagodás forrását a mezőgazdaságban látták. Idősebb korban műhelyüket fiukra, vejükre hagyták, és földjükből, vagyonukból éltek. A nagyobb pénztőkével rendelkezők száma csekély volt. A mezővárosi céhes ipar tőkehiánya miatt nem válhatott sem a tőkés kooperáció, sem a manufaktúra alapjává, annál kevésbé, mivel a mezővárosi kézművesség annyira sem tudott megbirkózni a külföldi gyáripar erős s a hazai tőkésipar méginduló versenyével, mint a szabad királyi városok céhes ipara. A céhes mesterek és legények közötti osztályellentétek a XVIII. század második felétől a külföldi tőkés ipar versenye következtében fokozottabb mértékben kiéleződtek. A belső verseny kiküszöbölése érdekében a kontárok céhbejutását és a legények mesterré levését a legkülöbözőbb akadályok állításával nehezítették meg. A XVIII —XIX. század fordulója tele van az elkeseredett legények „összeszövetkezésóvel". A szervezkedők elleni megtorlások között gyakran a halálbüntetések kilátásba helyezését is megtaláljuk, egyeseket a hatóságok segítségével katonai szolgálatra kényszerítettek. Az inasok helyzete a legények sorsánál is nehezebb volt. A belső verseny kiküszöbölése a céhmonopólium megszerzésére irányult. A kontárok és legények számának erőszakos meghatározása, a nyersanyagok önkényes elosztása, a szerszámok mennyiségének és minőségének megkötése párosulva a vallási türelmetlenséggel, a monopolista tendenciák mindmegannyi. eszközei voltak. Az 1731. évi rendelet, majd Mária Terézia 1761. évi céhszabályzata kötelezővé tette a nem katolikus céhbeli mesterek számára a katolikus ünnepek megtartását. Ez utóbbi rendelet alapján protestánsok önálló céhet nem alapíthattak. A protestánsok harca — lassan támogatást nyerve a liberális nemességtől és a liberálisabb valláspolitikát folytató államhatalomtól —