Századok – 1963

Történeti irodalom - Pirnat; A.: Die Ideologie der Siebenbürger Antitrinitarier in den 1570er Jahren (Ism. Révész Imre) 883

884 TÖRTÉNETI IRODALOM és más külföldi könyv- és levéltárakban igazi tudós szenvedéllyel, kutató szorgalmat és kritikai képességet megfelelő előzetes fölkószültséggel egyesítve mélyedt el. Eredményei — amelyeket néhány legfontosabb kútfői dokumentumnak részben teljes szövege leközlésével, részben bő kivonatos ismertetésével támogat — magukra keh, hogy vonják a korszak minden érdekelt kutatójának figyelmét, s mellőzhetetlenek lesznek a kutatás bármely további lépcsőfokán. A tulajdonképpeni ideológiai momentumok mellett (testtől független lélek nincs, a bibliai szövegben össze nem egyeztethető ellentmondások vannak, a három nagy monoteista vallás lényegileg azonos, a vallási szertartások mind egészen fölöslegesek stb.) figyelemreméltó irodalomtörténeti és esztétikai értékeket is megláttat szerzőnk az általa feltárt anyagban; tisztáz eddig meg sem érintett vagy összezavart kritikai kérdéseket (ilyen főként a két Palaeologus létezése); ami pedig műve tudományos értékének egyik legszilárdabb biztosítéka: komoly és szakavatott marxista megalapozással ágyazza be az általa megrajzolt vonzó és sokszínű ideológiai panorámát a kor erdélyi társadalomtörténetébe, különös figyelemmel a mozgalom egyik legfőbb gócának, Kolozsvárnak polgári viszonyaira, amelyeket helytálló gazdaságtörténeti elemzésekkel is megvilágít. Mindez okoknál fogva örömmel kell üdvözölnünk azt, hogy a valódi tudományos nyereséget jelentő könyv német nyelven látott napvilágot (az eredeti magyar kandidátusi értekezés átdolgozásával). Hiszen az itt előtárt tények és felvetődő problémák a külföldi tudományosság e téren dolgozó szakembereit (főként a németeket és a lengyeleket) éppúgy kell, hogy érdekeljék, mint a magyarokat, annál inkább, mert a főbb szereplők nagyobb része is külföldi ember, aki mozgalmas és változatos életpályájának csak egy részét töltötte magyar, ill. erdélyi területeken. Eddigi munkássága megbecsülésének vegye szerzőnk alább következő néhány kritikai megjegyzésünket. Szeretnők, ha hasznukat vehetné további sokatigérő munkásságában. Nem tudunk egyetérteni azzal az eljárásával, amellyel műve használhatóságát nemcsak külföldi, hanem magyar olvasók számára is jócskán megnehezítette: azzal ti., hogy a tárgyalt középső periódust megelőző és követő időszakok antitrinitárius szereplőit, témáit és eseményeit jóformán ismerteknek tételezi föl, s róluk csak esetenként ejt el szűkszavú megjegyzéseket. Az, amit ebben a vonatkozásban főként a bevezetésben elmond, hasznos ugyan, de távolról sem elégséges a témakörrel kevésbé ismerősök pontos tájékoztatására. Dávid páratlan egyénisége, tragikumának korában és egyéniségében gyökerező valódi értelme, és az unitarizmus 1679 utáni erdélyi sorsa egyaránt meglehetősen homályban marad e könyv amaz olvasói, nemcsak külföldiek, hanem hazaiak előtt is, akiknek nem volt módjuk behatóbb előtanulmányokat végezni e kérdésekről. Hiányolnunk kell tehát a könyvben egy tömör, de rendszeres és nem esetenkénti tájékoztatást a tárgyalt időszakot megelőző és követő évtizedekről, mind ideológiai, mind erdélyi társadalom- ós politikatörténeti vonatkozásban. Ezt a hiányérzetünket nagyban növeli szerzőnknek az a magatartása, amelyet a magyarországi és erdélyi antitrinitarizmus megelőző történetirodalmával szemben tanúsít. Abban teljesen igazat adunk neki, hogy ez a mennyiségileg sem kielégítő irodalom egyrészt polgári, másrészt felekezeti korlátoltsága következtében kevés kivétellel nagyon alacsony színvonalon áll. De e túlságosan sommás ítélkezés helyett szívesebben láttuk volna, hogyha a szerző ennek az irodalomnak, legalább az egy vagy más tekintetben leginkább figyelemreméltó termékeit pontos bibliográfiai adatokkal, összefoglaló kritikai átnézetbon ismertette volna meg. Ezzel egyrészt segítségére lett volna a további kutatásnak, másrészt módja lett volna megindokolnia azt a súlyos ítélkezését, amelyet név vagy nevek említése nélkül mond ki egyes vallásfelekezetileg elfogult írók „grobe Geschichtsfálschung"-járól. Fiatal tudóstól, aki jogos önérzettel tekint a maga új és meglepő eredményeire, nem szabad túlságosan zokon vennünk az elődök munkájával szemben elkövetett megsértését a tudományos lojalitás egyik fő szabályának, amely megköveteli, hogy ilyen pálcatörést ne gyakoroljunk nevek, adatok, általában konkrétumok megemlítése nélkül. De legyen szabad őt arra kérnünk, hogy további munkásságában — legelsősorban a saját történészi hitele ós súlya érdekében — helyezkedjék az elődök akármily gyarló, de legnagyobbrészt mégis csak úttörő munkásságával szemben megértőbb álláspontra. A „történothamisítás" különben sem egyértelmű és meglehetősen nyújtható fogalom. Furcsa volna, ha pl. katolikus szellemű polgári vagy éppen papi tudósoknak a magyar történet régebbi századaival foglalkozó munkásságát azért intéznők el egy ilyen kézlegyintéssel, mert a vallásfelekezeti elfogultság kétségtelen jelei lépten-nyomon kiütköznek az egyébként értékes és máig nélkülözhetetlen dolgozataikból. A történethamisítás valóban a tudományos etika ellen elkövethető legdurvább vétség, de csak akkor, ha tudatos és szánaékos volta bizonyítható. Ha nem, akkor ezt a súlyos minősítést még az elfogultság legnyilvánvalóbb jeleivel szemben sem szabad alkalmaznunk.