Századok – 1963

Történeti irodalom - Horváth Pál: A középkori falusi földközösség jogtörténeti vonatkozásai (Ism. Székely György) 873

875 TÖRTÉNETI IKODALOM közösségi hivatalok, köztük is nevezetesen a falusi bíró közösségi intézményből földesúri eszközzé. A szerző ezt sok országból vett adatokkal igyekezett megközelíteni. Különösen eredményes a fejezetben a „nyomkövetés" eljárási szabályainak egyetemes feltárása, amivel a szerző sok népnél mutathatott ki feltűnő párhuzamot, ami a falusi közösség kollektív felelősségén alapszik. Részletesen olvashatunk a faluközösségről, mint az adóztatás eszközéről (gyarmati területekre is kitekintve). A szerző tárgyalja ugyan az eketulajdon, igaközösség kérdéseit (219—220.1.), de itt az orosz és balti adatokat nem állítja távolabbi párhuzamba. Pedig ez a paraszti egyenlőtlenség ós egymásrautaltság egyik legfontosabb megnyilvánulási területe (az eketársulásra ld. a magyar 1481. évi törvény 4. cikkelyét; a XVI—XVIII. századi Magyarországon az igásállatok száma vagyoni mérce volt a török elleni fegyverbeszerzés kötelezettsége, ill. a falusi közösségen belüli jogok szempontjából). A könyv rövidebb, IV. fejezete a középkori földközösség belső viszonyait, az egyes részintézmények összefüggéseit behatóan vizsgálja. A régi nagynevű szerzők (J. Grimm, Tagányi, A. Meitzen) figyelembevételével, de szláv és Európán kívüli analógiák bőségesebb alkalmazásával szemléletes képet ad a földközössóg szerkezetéről, intézményeiről, fogalmairól, mértékeiről. A sorshúzás, fűmezsgyés elválasztás, sorsolásnak alávetett földdarabok fogalmi összefüggésének bőséges és forrásszerű bizonyítását, Horváth szövegezését teljesen magunkévá tehetjük. (Az összefüggést az olyan oklevélbeli fogalmazás is hasonlóan mutatja be, mint 1418-ban „sex mensuris myl dictis sorte missis", Sztáray Okit. II. 149. sz.) A fejezet külön érdeme, hogy a szerző még a leírás szemléletessége érdekében sem tért a statikus ábrázolás út jára, hanem az átalakuló formákra, módosuló tulajdonviszonyokra itt is figyelemmel volt. Hiányérzetünk csak azon a ponton van, hogy nem mutatta meg a faluból a fejlettebb településformák felé vezető utat. Igaz, hogy a mű címe ebben korlátozhatta. Am, ha Bader munkásságában mozgató tényezőnek fogadhatjuk el, hogy a falusi jogtörténet kutatása ott évtizedekkel maradt el a városi jogtörténet, mögött, sajnos nálunk ilyen hátrány behozására Horváthnak nem kellett törekednie. Feladata mindössze az lehetett volna e munka keretében, hogy a földközösségi intézményekkel és fogalmakkal szorosan összefüggő városi telekformák párhuzamaira utaljon: a soproni telekmérték is a „kötél" (Seilmaß) bizonyos hányada, ami után járt a városi határból szántóföld és káposztáskert, s amely telkek összevonása, ill. házak egybeépítése az 1420-as évekre városi megmozdulást robbantott ki (Mollay K. : Háztörténet és várostörténet. Soproni Szemle, 1959. 121—122. 1.). Ilyen kitekintés híján meg kellett elégednünk Horváth utalásával a Lamprechttől is megvillantott összefüggésre (56—57. 1.). A könyv értéke viszont, hogy több helyén is (78, 142—143, 255. 1.) tárgyalja a speciális művelési ágakat jelentő önálló közösségeket, s megjelöli ezek történeti helyét. Melléjük még egy sajátos intézményt állíthatunk, az erdő-, szántó- és legelőművelés közösségének meghatározott rendjét jelentő Hauberggenossenschaftot, ami a vasgyártással is összefüggött. Ennek a közösségi formának a váltakozási egysége 18—20 óv volt: az erdős vidéket egy-egy községen belül 18—20 különböző korú darabra osztották. A 18—20 éves erdőrészt letarolták, a tölgyfakérget a cserzővargák csávájához használták, a faszénné égetett szálfát a vasolvasztáshoz. Az erdőrész helyét egy évig rozsvetósre használták (sarjerdőben, zu holtze ekével termelt termés, 1389-i adat; garbe-k szedése a használatba adott Hauw után, 1417-i adat; Haubergen termett gabona utáni tized, 146 7-i adat), majd a kihajtó fák között legeltettek s erre használták mindaddig a sarjerdőt, mígnem az levágható lett. (A kérdés újabb monografikus feldolgozása: Josef Lorsbach : Hauberge und Hauberggenossenschaften des Siegerlandes, Karlsruhe, 1956. 1—2, 9, 42—43. 1.) À könyv egyéni alkotás s az érdemet éppen ezért nem csökkenti, ha rámutatunk néhány belőle felmerülő távlati feladatra, A munka jellegénél fogva a magyar anyag csak az egyik eleme, nem első tényezője lehetett az egyetemes forrásanyagnak és irodalomnak. Itt tehát osak kivételesen léphetett fel azzal az igénnyel, hogy továbbépítse az eredményeket. A magyar utalásoknak az általános képbe való nagyszámú sikeres, találó beillesztésével Horváth mégis arra hívja fel a figyelmet, hogy ma már indokolt lenne azoknak a kezdeményezéseknek rendszeres folvtatása, amelyek során Tagányi Károly, Jankó János, Imreh István kutatásai után a XIV. és XVin. századi magyarországi földközösség kérdéseit tüzetesen vizsgálták, akkor még azzal az elképzeléssel, hogy a közbeeső századok hasonló problémáit is rendre vizsgálat alá veszi a kutatás. Horváth munkája mutatja, hogy az akkor, marxista történetírásunk kibontakozása idején szerepelt szempontok is bővíthetők, s épp a fejlődés láttatása végett igen fontos a teljes feudális korszak megrajzolása a földközösségi viszonyok szintje és helye szempontjából. Egy ilyen munka számot tarthatna agrártörténészek, várostörténészek, jogászok és néprajzosok, sőt régészek együttműködésére. Az ilyen munka segít hetne a paraszti föld közösség és nemesi birtokközösség olykor még felötlő (Horváthnál elő nem forduló) összekeverésének következetes kiküszöböléséhez is. Mindebben látom a könyv egyik figyelemfelhívását, A másik 9 Századok 1963/4